Fura dolog ez az adaptációkkal - míg a kilencvenes évekre néhány közepes képregény-feldolgozás jutott, az utóbbi évtizedben megindult a szekér és sok kifejezetten nézhető alkotás mellett néhány kiemelkedő film is jutott a comic book rajongóinak. Nos, a Losers nem tartozik az utóbbi táborba, de ettől függetlenül egy egyszeri nézésre alkalmas nyári akció blockbuster - amely sem látványban, sem az alapanyaghoz való hűségben nem teljesít maximálisan, önmagában mégis élvezetes.

Mi is ez a Losers? A jól ismert (és ezen a nyáron ismét támadó) Szupercsapat klasszikus receptje, hozzákeverve egy (a filmben annyira nem) erős összeesküvéses szabvány fűszerkeverék és némi (a filmben szintén nem jellemző) darkulás. Veszteseinket egy balul sikerült titkos akció után - amelybe a titokzatos Max rángatta őket bele -  mindenki halottnak hiszi, ám ők visszatérnek és egy szintén titokzatos (ez alapkövetelmény) jónő segítségével hadjáratot indítanak rosszakaróik ellen. Az alapsztori részletei eltérnek a filmben és a képregényben - bár néhány fontos jelenet természetesen megegyezik, az eredeti afgán környezetet Bolíviára cserélték ki a filmesek, ezzel jókorát húzva a CIA-szálból és az egyik karakter hátteréből is, mintegy kiejtve a muszlim szálat és Max mitológiáját. A szituáció azonban maradt: a Losers tagjai a földgolyó változatos pontjain próbálnak Max terveiről információt szerezni, nem mellékesen lövöldöznek vagy robbantgatnak eme cél érdekében. A nagy csapat pedig: Clay, a közepesen kiégett vezető; Jensen, a csapat hackere és állandó geek poéngyárosa; a családos Pooch, a csapat Murdockja; a szótlan mesterlövész Cougar; illetve a kemény gyerek robbantási szakértő és sebhelyesarcú Roque. Hozzájuk csapódik az anorexia és a dögösség határán egyensúlyozó Aisha, hogy aztán meginduljon a kickass (hopsz, bocs, az egy másik adaptáció, ezt inkább jövő hétre).

A Losers karakterei többé-kevésbé jól hozzák eredeti képregényes formájukat. Különösen igaz ez a geekes comic relief funkciót betöltő Jensenre, aki mindkét változatban a csapat leginkább látott és beszéltetett figurája. Clay, Pooch és Cougar karaktere is csak annyi módosítást kapott, amennyit a jóval szűkebbre vett forgatókönyv igényelt: a megváltozott háttérsztori miatt a mesterlövész tragikus énje szorul háttérbe, míg Pooch a családi részek kimaradása miatt veszít árnyaltságából. Aisha és a főgonosz Max esetében komoly átírós éjszakák állhatnak a film stábja mögött, mivel mindkettő karaktere megsínylette a film könnyedebb, korhatárbarátabb hangvételét és a politikai-kémes szál kivágását. A képregény Aishája kiszámíthatatlan és kegyetlen gyilokgép, míg a filmes amolyan babe-with-gun kategóriájú eyecandy, aki még a képkockák alapján lőtt fülgyűjtős párbeszédben sem tűnik igazán veszélyesnek. A titokzatos Max a film időtartama miatt jóval kevésbé titokzatos, mintsem egy szinte Austin Powers módon bemutatott unott főgenya, a comic CIA-háttere nélkül. Utóbbi két karaktermódosítás nyilván a koncepció és a forgatókönyv eredménye: a filmben ugyan egész jól működnek, de az alapanyag ismerőinek minden oka megvan fanyalogni miattuk.

Vizuális elemek tekintetében a Losers szabvány lájtos akciófilm. Az akció csak nagyon ritkán áll meg, akkor is jobbára csak néhány vagány beszólás, avagy lassított menőcsávós járás kedvéért. Érdekes módon a képregényhez képest mintha kissé sötétebb, dokumentaristább (ezt persze nehogy komolyan vegye valaki) lenne a színvilág, viszont a comic darkos és véres részei a karakterek átalakítása és valószínűleg a korhatár miatt mentek a forgatókönyvön kívüli lecsóba. A CGI nem dolgozik nagyon sokat, lévén a sztoriból kimaradtak a komoly költségvetést igénylő jelenetek, cserébe kapunk néhány közepesen kimunkált robbanást, no meg az eredetiben nem szereplő látványfegyvert. A képregény néhány nagyjelenete természetesen erősen A-kategóriás költségvetést igénylet volna, mindazonáltal én nem vagyok teljesen elégedett az effektek arányával, egy teljesen felesleges félperces fegyverbemutató helyett szívesebben láttam volna akció közben a CGI-t dolgozni.

Most akkor jó filmes adaptáció a Losers? Nos, adaptációnak szerintem nem különösebben erős, hiszen nagyon fontos szálak és karakterek lettek kivágva vagy módosítva, hogy egy közepesen bonyolított és politikai felhangokkal átszőtt darkos bosszúsztori egy lájtos nyári akciómozi kereteibe legyen beleszuszakolva. Az is érthető, hogy a Watchmen példáját követve nem egyezik a film és a képregény vége; az viszont már kevésbé, hogy miért kellett ejteni Max teljes hátterét és szabvány madmant faragni belőle. Viszont akciófilmnek nem rossz a Losers, a csapat tagjai kellően karakteresek, a beszólások nagy része bizony ott van, és ha nem is látunk gigatonnás villanásokat, azért az akciójelenetekre sem lehet panasz. Nem kiemelkedő alkotás, de egyszeri nyári adrenalinlöketnek megteszi, szóval egy gyenge közepes adaptációként is kellemesen limonádé akciófilm a Losers. Ilyen is kell néha.

Előre is elnézést kérek, de ez sajnos rövid és zaklatott bejegyzés lesz. Bár többé-kevésbé válogatva szoktam vásárolni SF könyveket, - amibe természetesen belefér jópár középgagyi sorozat is amolyan guilty pleasure jelleggel - természetesen időről időre próbálok újítani valamit szerzők, netán alzsánerek terén is. Így történt ez a 2012 esetében is, és hosszas szenvedés után meg kell állapítanom, hogy ezt a könyvet baromira nem nekem írták.

Bevallom, a 2012 a hasonnevű film hype-ja miatt került virtuális kosaramba. Magát a filmet ugyan nem láttam (bár a Holnapután óta csipázom az effektekkel A kategóriásnak elsütött röhejesen C kateges katasztrófafilmeket, szóval majd sort kerítek rá), dehát maja próféciák, vége van a világnak, meg grandiózus kontinenseltűnések, mifene. Az persze hamarosan kiderült, hogy a film és a könyv között az a kapocs, hogy mindkettő a 2012-hullámot lovagolja meg, bár a 2012 (könyv) esetében ez az a fajta hullámlovaglás volt, amikor az ember legalább hasalva próbál kapaszkodni deszkában egy közelgő debilségcúnami előtt. Az író nevével korábban még nem találkoztam, némi wikizés után aztán kiderült, hogy Whitley Strieber űrlényileg el lett rabolva, ami nyilván rányomta bélyegét írásaira. Kedves filatélisták, ez nem olyan bélyeg, amit szívesen látnátok!

A 2012 tulajdonképpen arról szól, hogy 2012-ben vége lesz a világnak (nahát...), vagyis világoknak, merthogy három párhuzamos Föld is létezik. Az első a mienk, a második egy alterFöld, amiről nem tudunk meg semmit és egyébként is csak azért van, hogy azért lássuk, az ellenség tényleg le tud rombolni egy világot, a harmadik pedig a gonosz, multicéges, környezetszennyező, hüllőszerű, lélekzabáló kannibál izéké, akik az egész 2012 mögött állnak. Innestől kezdve a nagy szociáldarwinista tengely határozza meg a szereplőket: vannak olyanok, akik nem szeretnének kaja lenni, és vannak olyanok, akik szeretnék megenni az első csoportot. És persze van az olvasó, szegény.

Olvasói szemszögből a regény két nagy részre bontható: az első részben nem értjük, mi történik; a másodikban pedig már nem is akarjuk megérteni. Persze ez igazságtalan, hiszen az utolsó száz oldal értelmetlen WTF? momentumai igazából annyira ütősek, hogy... áá, erre nincs földi jelző (amikor a gyíkemberré változó Ann Coulter, Robert Mugabe és Lee Raymond intézményesített kannibalizmusa elől menekülő skizofrén író ráébred, hogy ő igazából alakváltó és az évtizedekig kocsiként élő halott fivére kisegíti.. pfff... pfff... öreg vagyok én ilyenekhez, bazdmeg). A karakterekről nem tudok sokat írni: tegnap még átfutottam a könyv utolsó részét amolyan emlékeztetőként, szóval még friss élményként megvan, hogy az egyiket Wylie-nak hívják, de szerencsére a többit már ügyesen kiszórta az emberi agy csodálatos védekező mechanizmusa.

A karakterek (monnyuk x és y) egyébként a nagy apokalipszizálódásban próbálnak megmaradni, ami ilyen baljós előjelekkel kezdődik, hogy egy könyv megírja magát az író nélkül (azért ez írói blokk ellen nem rossz cucc, kérni kellene rá szabadalmat), merthogy valami van a másik világgal, aztán jönnek a gonosz űrlények és a lakosság nagy része lélekszívott zombi lesz, akiket majd megesznek a beérkező gonosz gyíktelepesek, vagy valami nagy vonalakban hasonló, sajnos időnként nehéz volt követni. A könyv megpróbál sci-fi és misztikus horror is lenni, de ehhez mondjuk nem ártottak volna sci-fi és misztikus elemek is, nélkülük problémás a vállalkozás. A horror részét én amúgy sem szeretném, de valószínűleg az sem működik. Apropó, itt kérnék elnézést a fordítótól és a szerkesztőtől, hogy nem értékelem a munkájukat, de az agyamat érő újabb és újabb intellektuális pörölycsapások miatt egyszerűen nem maradt elég energiám arra, hogy ilyen részletekre is tudjak figyelni.

Oké, persze nem ennyire katasztrofális (hehe) itt minden, tulajdonképpen a fene se tudja, hogy most akkor ez a könyv mennyire komoly és mennyire paródia, meg akik ismerik az írót, biztos halálra lehetnek hatódva az önéletrajzi elemektől (elrablódás, mintegy), ja meg van benne néhány utalás majákra, egyiptomiakra, Bibliára és persze egyéb izék. De a könyv összességében a rosszabb Dick-regényekre emlékeztet, amelyek feldobnak néhány érdekes ötletet, de valahogy megrekednek a paranoid skizofrénia azon szintjén, ami átlagembernek már értelmetlen, viszont még nem is élvezhetően eredeti. Félbehagyott cselekményszálak, két mélyfilós mondat után ötven oldalnyi groteszk menekülős akció, na meg az egész gyíkemberes dolog.... De sebaj, már befejeztem, rakhatom el!

Mármint nem itthon, attól még messze vagyunk. Viszont nemrég érkezett meg az első teaser a George Martin regényciklusából készülő Trónok harca sorozatból, és bár ez a húsz másodperc gyakorlatilag semmit nem mutat a tényleges felvételekből, arra valószínűleg épp elég, hogy felcsigázza a hozzám hasonló várakozókat. Sajnos messze van még 2011. :( 

A teaser (illetve a tény, hogy a héten alig volt időm olvasni) mindenesetre lehetőséget ad arra, hogy újabb olvasmány helyett inkább elmerengjek a fantasy sorozatok létezéséről és sorsáról, terveim szerint a remélhetőleg fenntartható heti egy könyvismertető poszt mellett folytatom a SF kategóriájába beleszuszakolható filmek, sorozatok, PC játékok, társasok stb. szemlézését is. 

A Trónok harca sorozatot elsősorban azért várom, mivel egy gyors számbavétel után is alig tudnék mondani komolyabb, igényes fantasy sorozatot az elmúlt évtizedekből. Sci-fi terén bőséges a kínálat: a klasszikus és modernebb Star Trek inkarnációktól a Babylon 5 űroperás univerzumán át a Battlestar Galactica új feldolgozásáig vagy a mostanában sajátos utakat bejáró Stargate franchise-ig jópár A kategóriás sorozatot kaptak a sci-fi rajongók (még ha a Firefly le is lett lőve, huh choo-shung huh tza-jiao duh!). B-kategóriás, de bőven élvezhető darabokból sincsen hiány a zsánerben (tkp. a koncepció miatt a Stargate is inkább idetartozna, de minden hülyesége ellene én kedvelem) , a gagyiban pedig természetesen tobzódni lehet. Fantasy filmekből is kaptunk néhány kifejezetten jó alkotást mostanában. Viszont mi van a fantasy sorozatokkal?

Nos, amennyire én látom, nem sok jó. Van jópár olyan sorozat, ami egyfajta urban fantasy-nek tekinthető, vagy legalábbis a fantasztikum, a modern és a groteszk elemeit elég sikeresen vegyíti. Be kell valljam, a legendás Buffy terén a pilotra korlátozódik az összes információm, míg a B-katos Bűbájos boszorkákból valamivel többet láttam. It vannak persze aztán olyan címek, mint a Dresden Files, a Highlander, avagy a Dead Like Me, amelyek közül az utóbbi szintén nagy kedvencem, de ettől függetlenül egyikük sem klasszikus fantasy. Vannak aztán a sci-fi/fantasy határmezsgyén, avagy a misztikum körül egyensúlyozó történetek, minden amatőrsége ellenére pl. a Sanctuary hangulatának van valami sajátos bája, a Pushing Daisies ugye a Pushing Daisies, a különféle médiumos sorik pedig nagyon divatosak, dehát egyikük sem igazzy fantasy.

Talán a legismertebb és legsikeresebb fantasy sorozatok a Hercules és a spin-off létére még több epizódot megért Xena. So, a maguk kategóriájában elég szórakoztató kis sorozatok, amelyeket nyilván nem kell történelmi fantasyként nézni vagy akár túlzottan komolyan venni, de a készítők is tisztában voltak az önirónia lehetőségeivel és az agyatlan sword&sorcery klasszikus motívumaival. Viszont olybá tűnik, hogy a Hercules-effektus rányomta magát a fantasy sorozatokra, mivel azóta szinte minden (persze nem sok) új cím hasonló sword&sorcery, humoros (vagy legalábbis magát annak tartó) elemekkel és epizódikus felépítéssel próbálkozik. Homályosan rémlik pl. egy végigröhögött Conan epizód, de magából a sorozatból szinte semmire nem emlékszem. Itt van például a Legend of the Seeker, amely egy ígéretes pilot után számomra szép lassan lakodalmas fantasy-vé silányult, ezért az első évad közepére abba is hagytam, és odáig is inkább Bridget Regan látványa vitt el, mintsem a történet.

És ami a főbb kategóriákat illeti, nagyjából ennyi is. Habár rengeteg sorozat él valamilyen szinten fantasy vagy misztikus jellegű elemekkel, azért egy Lost mégsem fantasy. Hol vannak a történelmi fantasyk, a high fantasy világokra épülő sorozatok, egy dark fantasy koncepció, vagy a minőségi könyvadaptációk? Elenyésző kivétellel kizárólag változó színvonalú minisorozatok vagy ifjúsági fantasy-k jutnak csak eszembe a Legends of Earthsea feldolgozástól a régi Narnia sorozaton vagy a gyerekkoromban bejövős Spellbinders (Mágusok) sf/f fantasy mixén át a Mists of Avalon miniig (bár utóbbit még nem láttam) vagy a tulajdonképpen lassan szintén sorozatnak tekinthető Pratchett-adaptációkig. A SciFi/SyFy dolgok közül Lost Room vagy még inkább a Tin Man akár fantasy-nek is tekinthető, de azért eléggé határesetek. A fantasy divathullám által feltámasztott különféle vámpíros dolgokba sem könyvben, sem képernyőn nem mélyedtem el - a harmadik évadot taposó True Blood egyetlen percét sem néztem meg. Ha valaki igen, vesztettem valamit? Egyéb nézhető fantasy sorozatok? Márpedig a Gyűrűk Ura óta a fantasy azért bekerült a mainstream popkultúrába, viszont sorozatok terén valamiért nem különösebben hódít. Persze vannak olyan címek is, amelyekbe bele sem néztem (Merlin, Kröd Mändoon), de a begyűjtött infók alapján ezek is megrekednek a komoly/humoros sword&sorcery szinten. A nagy nevek még váratnak magukra sorozatfronton, és ezek közül az első fecske kétségtelenül a Trónok harca lesz.

A jó hír, hogy az HBO sorozatai általában igen jó anyagok, amelyek költségvetés terén is viszonylag jól el vannak eresztve, és általában egyedi hangvételre törekednek. Ugyan azt kissé túlzásnak tartom, hogy külön team áll rá mondjuk a dothraki nyelv teljes kidolgozására, amikor az korántsem jelenik meg túl sokszor, de azért az ilyen apróságok is jelzik, hogy a készítők mindenben próbálnak megfelelni az epikus fantasy követelményeinek (na meg jó marketinges arcaik vannak, nyilván). Martin ciklusából egyébként is csak a könyvek halálra erőszakolásával lehet Hercules-szerű akciófantasyt csinálni, vagy akár az epizodikus jelleget erőltetni a történet sodrásával szemben. Vagyis nagyon bízom egy jó sorozatban, de azért vannak aggályaim. Az első nyilván a ciklus mérete, dehát egy adaptációnál nyilván mindig szükségszerű a vágás és átformálás, ezzel nem lenne baj. A második a karakterizáció és a nézőpontkarakterek fontossága. Egyrészt nagyon sok múlik a színészeken, és Martin szövege alapján viszonylag szűk lehetőség kínálkozik a karakterek egyéni alakításával való játékra: ha Tyrion vagy Cersei nem a könyvbeli Tyrion vagy Cersei, még egy alapvetően jó sorozat is komoly negatív kritikát kaphat a rajongóktól. Másrészt a regények novellisztikus, nézőpont-karakterekre épülő szerkezete is nehézkesen vihető úgy át képernyőre, hogy legalább a fő szálak és karakterek elég teret kapjanak, mégis haladjon előre a cselekmény egy epizód során.

Minden más, különleges effektek, kosztümök, helyszínek, zene és hang stb. másodlagosak. Egyrészt egy HBO sorozatnál nyugodtan lehet bízni ezekben az elemekben, másrészt minden hozzáadott hangulat mellett ezek hatása eltörpül a karakterek mellett. Martin ciklusa ugyanis kifejezetten karakterközpontú, ahol a megalkotott világ (a középkori Anglia másolata, hol van ez egy Bas-Lag egyéniségétől?), vagy a cselekmény (nemesi házak harcolnak, a háttérben jön az ősi ellenség, nagy vasziszdasz) elsősorban azért működnek, mert archetípusokra épülő, mégis realista és hús-vér figurák konfliktusain keresztül ismerhetjük meg. A ciklus elsősorban azért jó, mert Martin nagyon tud írni - és ez az, amit nem lehet egyszerűen nagy büdzsével képernyőre adaptálni. Lehet akármennyi CGI-sárkány vagy jónő a Trónok harca adaptációjában, ha a forgatókönyv vagy a színészek nem lesznek a hűek az alaphoz, és ez nem lesz nekik könnyű feladat. Mindenesetre bízzunk benne, hogy a fantasy sorozatok hosszú tele után 2011-ben végre ismét közeleg a tavasz...

 Új nap, új McDevitt - a Könyvhét alkalmából Magyarországra csábított szerző Alex Benedict - sorozatának harmadik kötete nemrég jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek, avagy a Metropolis Media jóvoltából. Az első kötet nagyon tetszett, és a második is hozta a szintet, bár a meglehetősen gyengécske akciórészeken nem sikerült javítani, ahogy a könyv maga is nagyon hajazott az első kötetre. Nos, a "világűr Indiana Jones-a" (khmm...) harmadik inkarnációjában sem változott sokat: a biztos recept ugyan néhol kissé unalmasnak hat, de összességében még mindig igen szórakoztató tud lenni.

Újoncoknak: Alex Benedict egy meglehetősen átlagos régiségkereskedő cirka 10 000 évvel napjaink után, aki (mondom, régiségkereskedő) régiségek felkutatásával és eladásával foglalkozik. Mivel a dátum ezek fogalma és általános előfordulási helye némileg módosul, így ez jobbára elhagyott űrhajók, űrállomások, kolóniák stb. felkutatását és túmbréjdelését jelenti, bár jobbára nélkülözve az Indiana avagy Croft jellegű kőkemény akciót. Benedict ugyan egy attraktív pilótahölggyel dolgozik együtt (aki egyben a kötet narrátora is), de azték haláltemplomos csókjelenetek és hasonlók helyett itt jobbára a könyvtárakban kotorászás kevésbé romantikus tevékenysége dominál. Mindenkinek: Az Elveszett kolónia természetesen némi felvezetés után egy régiséggel (csészealj - de magától nem repül) startol, amiről rövidesen kiderül, hogy köze van egy 9 000 évvel ezelőtt felszívódott emberi kolóniához, illetve egy ahhoz köthető űrhajóhoz. Az erősen Atlantisz-áthallásos kolónia egy utópia-szerű projekt volt az emberi kolonizáció kezdetén, és mivel komoly szimbolikus és tudományos érték mellett az efféle régiségekért materiális javakat is adnak a gyűjtők, természetesen Benedict igazán nem hagyhatja ki az eltűnt hajó felkutatását.

Aha, csaphat a fejére az olvasó, szóval itt is valami régi toposz van átültetve sci-fi környezetbe! Valóban, az Elveszett kolónia ismét egy klasszikus  - és nem feltétlenül sci-fi, mint inkább kalandregény - alapszituációt kapott, és a cselekmény az előző kötetekben megszokott módon, komótosan csordogál a vég felé, ahol természetesen némi terepmunka és akciójelenet képében kap némi gyorsítást is. Magáról a nyomozásról sok újat nem lehet mondani - archívumok, szemtanúk, szakértők, zsákutcák, nagy ötletek és némi hard sci-fi tudomány összerakva, ez már az előző két kötetben is működött. Van természetesen gonoszember is, aki viszont szerintem motivációt tekintve a leggyengébb az eddigiek közül a sorozatban. Persze a karakterizáció nem erőssége a Benedict-sorozatnak: bár a kissé hiú, nem különösebben terepre termett Alex nem tipikus főhős-figura, ebben a regényben háttérbe is szorul a nyomozás javát végző Chase mellett. Utóbbi pedig meglehetősen személytelen figura, ha leszámítjuk ama hobbiját, hogy minden férfit finoman az ágyába rángat. A regény mellékszereplői is sablonkarakterek a Gazdag Konkurenstől kezdve a Gátlástalan Bűnözőn át a Tipikus Tudóssal bezárólag. Más kérdés, hogy a regény egyáltalán nem karakterközpontú, tehát a klisék működése nem annyira zavaró.

Sokkal fontosabbak az emberi történelem kliséi, amelyek megléte viszont természetes, hiszen a toposzok lényege épp az, hogy kissé eltérő formában, de vissza-visszatérnek. Ilyen szempontból érdekes, hogy McDevitt egy szinte ókori (XXVII. századi), a mai olvasóhoz közelebb álló korszakot választott az aktuális lelet korához. Ennek köszönhetően a kutatás során az olvasó betekintést nyerhet a Benedict-történetek univerzumának földi történelmébe, helyet biztosítva egy-két jól elsütött fricskának a történelem változékonyságáról (Kína és a demokrácia). Az emberi világ mellett viszonylag hosszas betekintést kaphatunk az első kötetben már feltűnt Némák világába is, akik az emberen kívüli egyedüli értelmes fajt képviselik. A telepatikus Némák ugyan szintén eléggé sablonból kivágott faj, de épp ezért működnek: bár mind fizikailag, mind társadalmukat tekintve nagyon is emberszerűek, telepatikus kommunikációjuk teljesen idegenné, félelmetessé teszi őket még hétköznapi helyzetekben is. 

Nem kell nagy ötletekre sázmítani a sci-fi elemek tudományos részénél sem, elvégre néhány apróságot leszámítva az univerzum tárgyi világa nem sokban különbözik napjainkétól, a fénynél gyorsabb utazást leszámítva nincs olyan technikai vívmány, ami reálisan nézve nem lenne elérhető akár a XXI. században is. Ezen a téren következetlenségekkel is találkozhatunk: habár az avatárok ötlete jó, nem igazán értem, milyen pluszt ad ez egy egyszerű kereséshez - amelyet egyébként az MI-k mai szemmel nézve is igen lassan végeznek. Egy ízben a XXVII. századi angol kiejtésével kapcsolatban elhangzik, hogy nincs róla hangfelvétel - ez már önmagában is fura, bár írható a sötét korok számlájára, viszont később mégis sikerül előkotorni még rekonstruált képanyagot is a korból. Hasonló apróság, hogy bár Chase nem ismeri az 'újság' szót, a karakterek mégis jegyzetfüzetekkel mászkálnak és az elektronikus eszközök szerepe úgy általában is egy ötvenes-hatvanas években írt sci-fi regényhez hasonló. Hard sf elemet jelent azonban az űrhajózás és űrbeli felfedezés, mivel a csillagközi meghajtáson kívül nincs más csoda: egy idegen rendszerbe ugorva nincs azonnali adatözön, van ellenben óvatos orbitális manőverezés és napokig tartó teleszkópozás és képelemzés, hogy egyáltalán bolygót találjanak. Ezek a sf-elemek nagyon jól illenek a lassú tempójú nyomozgatáshoz, az Indiana-típusú akciójelenetek helyett a kutatás áll a középpontban. Komoly akciójelenetet tulajdonképpen csak az elkerülhetlen végső gonoszemberes résznél kapunk, és ott is inkább egy realistább megközelítés jellemző, elvégre a központi karakterek messze nem akcióhősök.

Ami a nem kifejezetten tartalmi részeket illeti, a borító az előző kötetekkel egységes dizájnt kapott, bár ez a citromsárga invázió nekem kissé bántja a szemem. A fordítás nagyjából a magyar átlagot hozza, sajnos szokásos módon bekerült néhány tipikus leiterjakab. A "van már vizuálisunk?" típusúak akár még véleményesek is lehetnek, bár más helyeken sikerült jobban magyarítani a techno-szlenget is. Viszont arra azért lenne egy százasom, hogy egy csillag és egy bolygó pályáinak találkozásakor a "direct hit" nem "szándékos összeütközés", hanem mondjuk telitalálat vagy valami hasonló. Elütésekkel viszonylag ritkán találkoztam, viszont egy tartalomjegyzék annak ellenére is hiányzott, hogy a rövid fejezetek csak számmal vannak jelölve. 

Hmm, nehéz mit mondani az Elveszett kolónia értékelésénél. A regény számos kisebb hibája ellenére ugyanis ügyesen vegyíti a rejtélyes-nyomozgatós és a sci-fi elemeket, nagyjából annyi mögöttes jelentésárnyalatot belecsepegtetve az Atlantisz-toposszal és a karaktereknek az emberi természetről alkotott véleményével, amitől ugyan még bőven lektűr marad, de abból a jobbak közül. Másrészt nehéz amellett elmenni, hogy ez a biztos recept már harmadjára van elsütve, méghozzá szinte tökéletesen lemásolva egyes elemeket, így például a "rosszindulatú gonoszember - sikertelen merénylet - majdnem sikeres merénylet - csapda és utolsó harc" forgatókönyv nem épp a legfrissebb. Maga a regény azonban újító ötletparádé, nagyszabású csatajelenetek, avagy realistának ható technoblabla nélkül is működik, ami leginkább a világ-, illetve történelemteremtésnek, illetve az említett toposzok feldolgozásának köszönhető. Az Elveszett kolónia nem korszakalkotó mestermunka, de összességében kifejezetten élvezetes, nehezen letehető regény, ami stabilan hozza a sorozat előző két kötetének színvonalát. Jó vásár. 

Nemrég azzal zártam a Mélység című regényt bemutató posztot, hogy a könyv nem Arthur C. Clarke életművének kiemelkedő alkotása. Azóta megjelent a Clarke-életműsorozat újabb kötete, és legnagyobb sajnálatomra a Végső bizonyítás esetében sem tudok sokkal több jót mondani. A Végső bizonyítás Arthur C. Clarke utolsó könyve, amelynek befejezését az író egészségi állapota miatt a sci-fi másik nagy mesterére, Frederik Pohlra bízta, bár halála előtt néhány nappal még el tudta olvasni a Pohl által elküldött kézirat befejezett változatát. Sajnos azonban a két nagy író együttes munkája nem eredményezett egy újabb klasszikust: a Végső bizonyítás néhány jó ötlete mellett is csak egy széteső, karakterek és sci-fi ötletek terén is komoly hiányosságokkal küszködő mű.
 
 Az alapötlet pedig ígéretes lenne bármelyik sf geek számára: adott egy átlagosan kocka srí lanka-i fiatalember, akinek echte ideája, hogy megtalálja a nagy Fermat-sejtés bizonyítását. (Nevezett sejtésnek ugyan létezik bizonyítása, de nem "elegáns". Márpedig utóbbi követelményt már középiskolában belémverték, mint a matematika egyik alapkövét.) A háttérben a Föld nevű bolygó emberi lakossága éli a maga kis konfliktusokkal terhes nemzetközi politikai életét, míg még egy szinttel fentebb eme bolygó szemet szúr egy olyan entitásnak, amely nem habozik kigyomlálni a terveibe nem illő olyan apróságokat, mint egy csillag, netán egy értelmes faj. A történet így egy főszálon (a matematikus Randzsit élete) és két mellékszálon (az előbbivel összefonódó világpolitika, illetve a földönkívüliek Földdel kapcsolatos intézkedései) fut, amelyek nyilván idővel összefutnak. Vagyis... Nos, ezt hagyjuk későbbre, először is nézzük meg, mit is nyújt a regény a karaktereket és a sf ötleteket tekintve.
 

Ami a főszereplőt és a többi karaktert illeti, azok nagyjából biztosan hozzák a középszert. Maga Randzsit időnként kifejezetten életszerű figura a geekes problémáival és az emberi kapcsolatokban való nehézkes eligazodással, máskor viszont egészen irreális jeleneteket olvashatunk. Vagy legalábbis szerény véleményem szerint két évnyi kínzás és fogság hagy némi pszichológiai nyomot még a matematika megszállottjaiban is, ahogy a főszereplő és szívszerelmének egymásra találása és házassága is meglehetősen gyorsvonati sebességgel robog az egyszeri olvasó arcába. A többi karakterrel kapcsolatban pedig nem lehet sokat elmondani, időnként fel-feltűnnek, csinálnak valamit, ami néha előrelendíti a cselekményt (bár a későbbiekben kifejtendő okok miatt ez is bizonytalan), vagy csak beszélnek valamit, ennyi. A félig-meddig főgonoszként funkcionáló figura pedig elképesztően sablonos és végig megvolt az a sanda gyanúm, hogy igazából utólag lett betoldva a regénybe. A karakterekről ennyit, pont a potenciálisan érdekes figurák alig jutnak szerephez (egy valószínűleg autista kisfiú, vagy egy öreg lankai pap), a többiektől sok egyéniséget ne várjunk.

Ugyanez elmondható a sf ötletekről is, amelyek egyrészt nem valami újak, másrészt néhányuk igen erőltetetten van beillesztve a regénybe. Az idegenek (négy faj) sf sablonokból vannak felépítve, rájuk nem is igazán érdemes sok szót pazarolni, egyébként nagyjából annyit lehet róluk tudni, hogy három a negyedik szolgafaja, és úgy általánosságban mindegyikük totálra vágta a saját bolygóját, az egyik (gépéltűek) pedig még fizikai testüket is, pusztán elektronikusan letárolt tudatként léteznek. Mivel a földi rész a közeljövőben játszódik, sok űroperás elemre nem érdemes számítani: van itt egy globális terv egy űrlift megépítésére, illetve ennek köszönhetően a regény végére némi holdi jelenlét és napvitorlás-verseny. Tekintve, hogy az űrlift, a napvitorlás, vagy akár a holdi gravitációs repülőverseny mind Clarke korábbi szövegeiből származnak (a vitorlás rész estén pl. oldalak lettek átvéve egy korábbi novellából), ezek nagy jó indulattal sem mondhatóak újnak, ráadásul csekély szerepük van a cselekmény szempontjából. Ugyanez igaz az olyan apróságokra, mint pl. a vízzel hajtott kocsi, amire két külön jelenet van szánva. Ezekben a karakterek a pályakezdő sf novellisták legszebb stílusában csodálkoznak fél oldalt, hogy nahát, vízzel megy a kocsi, mik vannak. Vagyis technikai ötletek terén ne várjunk semmi meglepőt, tekintsünk inkább a sf másik fontos vetületére, az emberi társadalom leírására.

So, ezen a téren már vannak bizonyos jelek, amelyek alapján az olvasó joggal reménykedhet egy ütős mellékszálban. Ugyan a regény meglehetősen didaktikusan idézi fel időről időre a cselekmény ideje alatti nemzetközi válságokat (Egyiptom-Kenya vízkonfliktus, Irak és vallási ellentétek, "volt Jugoszlávia" és nemtommi, Észak-Korea diktatúrája), de idővel kiderül, egy nagyon is aktuális problémára mutat rá a nemzetközi kapcsolatok terén, mikor az egyik konfliktus hirtelen megoldást nyer. Komoly spoiler nélkül elég annyit elárulni, a világállam vagy nagyhatalmi erőpolitika kérdése állna a középpontban - de sajnos csak állna, mivel a konfliktus kibontakozása felé mutató szálak hirtelen véget érnek a regény befejezése előtt. Egyébként politikai téren a regény talán túlzottan is ambíciózus, hiszen az említett problémák mellett igyekszik említés szintjén feldolgozni pl. az indiai hajóbontást, a terrorizmus elleni háborút és a kínzás kérdését, a kalózkodást stb. Egy részük minden további nélkül illene a regény elejének cselekményébe, de mások igen erőltetettnek tűnnek.

És ha már erőltetettség, akkor itt az idő, hogy kitérjek a regény legnagyobb hibájára: a cselekmény egyes szálai ugyanis egyáltalán nem találkoznak, a kötet utolsó harmada egyszerűen teljesen szétesik. (Avagy inkább mesterségesen össze van gyúrva, lehet választani.) Ígéretesnek tűnt a Pax per Fidem szál, különösen Randzsit és felesége óvatos kritikája és aggályai? Na, több nem is lesz. Vártad, hogy Randzsit és a Fermat-sejtés hogyan kapcsolódik a politikai szálhoz vagy az idegenekhez? Na, az konkrétan sehogy, sorry. Körmöt rágva aggódtál, hogy a Föld hogy fogja kezelni az idegen inváziót? Bocsesz, de egy véletlen miatt nem is kell neki. Arról nem is beszélve, hogy ekkorra jól látható, logikai bukfencekkel és láthatóan félbehagyott elképzelésekkel teli az egész kötet az idegenek koncepciójától kezdve a nagyhatalmi politikán át a személyes szálig vagy a vallási felhangokig. Olyan jeleneteknél, mint amikor főszereplőnk és derék asszonya kitalálja, hogy a vasárnapi hittanoktatás egyfajta vallás elleni védőoltásként fog funkcionálni gyerekeik számára, kénytelen voltam hangosan felröhögni. A könyv befejezése pedig ilyen momentumok sorozata: különösebb ok (és következmény) nélkül kitör a galaktikus rendszer elleni lázadás, egy személyes tragédia miatt az utolsó jelenetek középpontjába kerül egy korábban alig említett technológia, a zárójelenet pedig annyira ellentmond a könyv korábbi részeinek, hogy nehéz elhinnem, bármelyik író is rábólintott volna erre. A könyv utolsó harmada egyszerűen zavaros, és ez a betűhalmaz minden totojázás nélkül vágja agyon a viszonylag ígéretes kezdetet, tépi szét az épp beinduló cselekményszálakat. Az egyszeri olvasó csak néz ki a fejéből, hogy akkor most mi értelme is volt az egész Fermat-dolognak, tulajdonképpen mi is a könyv politikai üzenete (ha már nagyon úgy tűnik, hogy lenne), és amúgy is, most akkor hogy van a dolog ezzel az űrlényes résszel? Egyáltalán, miért kellett összefoltozni egy gyenge közepes "első találkozás" novellát egy befejezetlen matematikai regénnyel?

A fordítással kapcsolatban kivételesen dicsérettel kezdeném a bekezdést, mivel az ázsiai neveket magyar átírással használja a kötet. Apróságnak tűnik, de sajnos az általános gyakorlat az elmúlt években az anglicizált formák használata volt. Valószínűleg jóval megosztóbb lesz a fordítás stílusa, amely jelentős mértékben rájátszik az eredeti angol szövegben is meglevő, néhol cinikus, néhol erősen élőbeszéd általi történetmesélésre hajazó elemekre. (Pohl hícsí-sorozatának olvasói már találkozhattak ezzel) Egyes szöveghelyeken azonban a fordító akkor is ezt használja, mikor az angol eredetiben az kevéssé hangsúlyos ("Iceland, with its own domestic unrest, stayed outside
the group" - "miután hazai zavargások okán Izland inkább kimaradt a buliból"), így a fordító szinte harmadik társszerzővé válik. Tekintve az eredeti szöveg egyenetlenségeit, ez nem feltétlenül negatívum (Fekete Sereg...), de mindenképpen sajátos. Kisebb akadékoskodások mellett (Adorable Leader - Dicső Vezető, MIT - de Londoni Egyetem Közgazdaságtudományi Kara az LSE helyett stb.) még egy fontos elem: a regényben szereplő négy idegen faj neve is erősen módosult, az egyszerű angol leíró neveket háromnál is görögös/latinos magyar váltotta. (Grand Galactic - gigalakta, One Point Five - protezoár, Nine Limbed - limbióta, Machine Stored - gépéltű) Mivel az angol eredetibe csak belenéztem, nehéz eldönteni, hogy a magyar fordítás mennyiben és hogyan módosít az olvasásélményen - de az látszik, hogy a fordító nem félt egy szöveghűségen túlmutató saját olvasat közreadásától.
 
 Sajnos a Végső bizonyítás értékelésekor nem tudok a Mélység posztban írtakhoz sok pozitívumot hozzárakni, sőt. A könyv eleje Randzsit egyetemi tevékenykedéseivel ugyan számomra kifejezetten szórakoztató volt, ahogy a regény későbbi pontjain is feltűnik egy-két kevésbé előrelátható ötlet - a protezoár orgia pl. eléggé meglepett, bár logikát abban sem látok. Mindez azonban eltűnik a könyv második felére, ami egy-két fejezetben rövidre zárja a kezdésben rejtező lehetőségeket, hogy aztán néhány sf-paleozoikumi megoldás után egy nagyon rossz értelemben vett WTF? lezárással szabadítsa meg az olvasót a további értetlenkedéstől. Bárcsak állíthatnám, hogy halála előtt Clarke egy másik sf legenda segítségével még letett az asztalra egy utolsó remekművet - de sajnos a Végső bizonyítás csak egy hibákkal teli regénycsökevény, amihez gyorsmunkában még odahegesztettek néhány szövegdarabot, hogy befejezettnek tűnjön. Olvassuk el az ígéretesen indító első felét, aztán tegyük el a kötetet és használjuk saját fantáziánkat a folytatáshoz. Jobban járunk.