Nemrég azzal zártam a Mélység című regényt bemutató posztot, hogy a könyv nem Arthur C. Clarke életművének kiemelkedő alkotása. Azóta megjelent a Clarke-életműsorozat újabb kötete, és legnagyobb sajnálatomra a Végső bizonyítás esetében sem tudok sokkal több jót mondani. A Végső bizonyítás Arthur C. Clarke utolsó könyve, amelynek befejezését az író egészségi állapota miatt a sci-fi másik nagy mesterére, Frederik Pohlra bízta, bár halála előtt néhány nappal még el tudta olvasni a Pohl által elküldött kézirat befejezett változatát. Sajnos azonban a két nagy író együttes munkája nem eredményezett egy újabb klasszikust: a Végső bizonyítás néhány jó ötlete mellett is csak egy széteső, karakterek és sci-fi ötletek terén is komoly hiányosságokkal küszködő mű.
Az alapötlet pedig ígéretes lenne bármelyik sf geek számára: adott egy átlagosan kocka srí lanka-i fiatalember, akinek echte ideája, hogy megtalálja a nagy Fermat-sejtés bizonyítását. (Nevezett sejtésnek ugyan létezik bizonyítása, de nem "elegáns". Márpedig utóbbi követelményt már középiskolában belémverték, mint a matematika egyik alapkövét.) A háttérben a Föld nevű bolygó emberi lakossága éli a maga kis konfliktusokkal terhes nemzetközi politikai életét, míg még egy szinttel fentebb eme bolygó szemet szúr egy olyan entitásnak, amely nem habozik kigyomlálni a terveibe nem illő olyan apróságokat, mint egy csillag, netán egy értelmes faj. A történet így egy főszálon (a matematikus Randzsit élete) és két mellékszálon (az előbbivel összefonódó világpolitika, illetve a földönkívüliek Földdel kapcsolatos intézkedései) fut, amelyek nyilván idővel összefutnak. Vagyis... Nos, ezt hagyjuk későbbre, először is nézzük meg, mit is nyújt a regény a karaktereket és a sf ötleteket tekintve.
Ami a főszereplőt és a többi karaktert illeti, azok nagyjából biztosan hozzák a középszert. Maga Randzsit időnként kifejezetten életszerű figura a geekes problémáival és az emberi kapcsolatokban való nehézkes eligazodással, máskor viszont egészen irreális jeleneteket olvashatunk. Vagy legalábbis szerény véleményem szerint két évnyi kínzás és fogság hagy némi pszichológiai nyomot még a matematika megszállottjaiban is, ahogy a főszereplő és szívszerelmének egymásra találása és házassága is meglehetősen gyorsvonati sebességgel robog az egyszeri olvasó arcába. A többi karakterrel kapcsolatban pedig nem lehet sokat elmondani, időnként fel-feltűnnek, csinálnak valamit, ami néha előrelendíti a cselekményt (bár a későbbiekben kifejtendő okok miatt ez is bizonytalan), vagy csak beszélnek valamit, ennyi. A félig-meddig főgonoszként funkcionáló figura pedig elképesztően sablonos és végig megvolt az a sanda gyanúm, hogy igazából utólag lett betoldva a regénybe. A karakterekről ennyit, pont a potenciálisan érdekes figurák alig jutnak szerephez (egy valószínűleg autista kisfiú, vagy egy öreg lankai pap), a többiektől sok egyéniséget ne várjunk.
Ugyanez elmondható a sf ötletekről is, amelyek egyrészt nem valami újak, másrészt néhányuk igen erőltetetten van beillesztve a regénybe. Az idegenek (négy faj) sf sablonokból vannak felépítve, rájuk nem is igazán érdemes sok szót pazarolni, egyébként nagyjából annyit lehet róluk tudni, hogy három a negyedik szolgafaja, és úgy általánosságban mindegyikük totálra vágta a saját bolygóját, az egyik (gépéltűek) pedig még fizikai testüket is, pusztán elektronikusan letárolt tudatként léteznek. Mivel a földi rész a közeljövőben játszódik, sok űroperás elemre nem érdemes számítani: van itt egy globális terv egy űrlift megépítésére, illetve ennek köszönhetően a regény végére némi holdi jelenlét és napvitorlás-verseny. Tekintve, hogy az űrlift, a napvitorlás, vagy akár a holdi gravitációs repülőverseny mind Clarke korábbi szövegeiből származnak (a vitorlás rész estén pl. oldalak lettek átvéve egy korábbi novellából), ezek nagy jó indulattal sem mondhatóak újnak, ráadásul csekély szerepük van a cselekmény szempontjából. Ugyanez igaz az olyan apróságokra, mint pl. a vízzel hajtott kocsi, amire két külön jelenet van szánva. Ezekben a karakterek a pályakezdő sf novellisták legszebb stílusában csodálkoznak fél oldalt, hogy nahát, vízzel megy a kocsi, mik vannak. Vagyis technikai ötletek terén ne várjunk semmi meglepőt, tekintsünk inkább a sf másik fontos vetületére, az emberi társadalom leírására.
So, ezen a téren már vannak bizonyos jelek, amelyek alapján az olvasó joggal reménykedhet egy ütős mellékszálban. Ugyan a regény meglehetősen didaktikusan idézi fel időről időre a cselekmény ideje alatti nemzetközi válságokat (Egyiptom-Kenya vízkonfliktus, Irak és vallási ellentétek, "volt Jugoszlávia" és nemtommi, Észak-Korea diktatúrája), de idővel kiderül, egy nagyon is aktuális problémára mutat rá a nemzetközi kapcsolatok terén, mikor az egyik konfliktus hirtelen megoldást nyer. Komoly spoiler nélkül elég annyit elárulni, a világállam vagy nagyhatalmi erőpolitika kérdése állna a középpontban - de sajnos csak állna, mivel a konfliktus kibontakozása felé mutató szálak hirtelen véget érnek a regény befejezése előtt. Egyébként politikai téren a regény talán túlzottan is ambíciózus, hiszen az említett problémák mellett igyekszik említés szintjén feldolgozni pl. az indiai hajóbontást, a terrorizmus elleni háborút és a kínzás kérdését, a kalózkodást stb. Egy részük minden további nélkül illene a regény elejének cselekményébe, de mások igen erőltetettnek tűnnek.
És ha már erőltetettség, akkor itt az idő, hogy kitérjek a regény legnagyobb hibájára: a cselekmény egyes szálai ugyanis egyáltalán nem találkoznak, a kötet utolsó harmada egyszerűen teljesen szétesik. (Avagy inkább mesterségesen össze van gyúrva, lehet választani.) Ígéretesnek tűnt a Pax per Fidem szál, különösen Randzsit és felesége óvatos kritikája és aggályai? Na, több nem is lesz. Vártad, hogy Randzsit és a Fermat-sejtés hogyan kapcsolódik a politikai szálhoz vagy az idegenekhez? Na, az konkrétan sehogy, sorry. Körmöt rágva aggódtál, hogy a Föld hogy fogja kezelni az idegen inváziót? Bocsesz, de egy véletlen miatt nem is kell neki. Arról nem is beszélve, hogy ekkorra jól látható, logikai bukfencekkel és láthatóan félbehagyott elképzelésekkel teli az egész kötet az idegenek koncepciójától kezdve a nagyhatalmi politikán át a személyes szálig vagy a vallási felhangokig. Olyan jeleneteknél, mint amikor főszereplőnk és derék asszonya kitalálja, hogy a vasárnapi hittanoktatás egyfajta vallás elleni védőoltásként fog funkcionálni gyerekeik számára, kénytelen voltam hangosan felröhögni. A könyv befejezése pedig ilyen momentumok sorozata: különösebb ok (és következmény) nélkül kitör a galaktikus rendszer elleni lázadás, egy személyes tragédia miatt az utolsó jelenetek középpontjába kerül egy korábban alig említett technológia, a zárójelenet pedig annyira ellentmond a könyv korábbi részeinek, hogy nehéz elhinnem, bármelyik író is rábólintott volna erre. A könyv utolsó harmada egyszerűen zavaros, és ez a betűhalmaz minden totojázás nélkül vágja agyon a viszonylag ígéretes kezdetet, tépi szét az épp beinduló cselekményszálakat. Az egyszeri olvasó csak néz ki a fejéből, hogy akkor most mi értelme is volt az egész Fermat-dolognak, tulajdonképpen mi is a könyv politikai üzenete (ha már nagyon úgy tűnik, hogy lenne), és amúgy is, most akkor hogy van a dolog ezzel az űrlényes résszel? Egyáltalán, miért kellett összefoltozni egy gyenge közepes "első találkozás" novellát egy befejezetlen matematikai regénnyel?
A fordítással kapcsolatban kivételesen dicsérettel kezdeném a bekezdést, mivel az ázsiai neveket magyar átírással használja a kötet. Apróságnak tűnik, de sajnos az általános gyakorlat az elmúlt években az anglicizált formák használata volt. Valószínűleg jóval megosztóbb lesz a fordítás stílusa, amely jelentős mértékben rájátszik az eredeti angol szövegben is meglevő, néhol cinikus, néhol erősen élőbeszéd általi történetmesélésre hajazó elemekre. (Pohl hícsí-sorozatának olvasói már találkozhattak ezzel) Egyes szöveghelyeken azonban a fordító akkor is ezt használja, mikor az angol eredetiben az kevéssé hangsúlyos ("Iceland, with its own domestic unrest, stayed outside
the group" - "miután hazai zavargások okán Izland inkább kimaradt a buliból"), így a fordító szinte harmadik társszerzővé válik. Tekintve az eredeti szöveg egyenetlenségeit, ez nem feltétlenül negatívum (Fekete Sereg...), de mindenképpen sajátos. Kisebb akadékoskodások mellett (Adorable Leader - Dicső Vezető, MIT - de Londoni Egyetem Közgazdaságtudományi Kara az LSE helyett stb.) még egy fontos elem: a regényben szereplő négy idegen faj neve is erősen módosult, az egyszerű angol leíró neveket háromnál is görögös/latinos magyar váltotta. (Grand Galactic - gigalakta, One Point Five - protezoár, Nine Limbed - limbióta, Machine Stored - gépéltű) Mivel az angol eredetibe csak belenéztem, nehéz eldönteni, hogy a magyar fordítás mennyiben és hogyan módosít az olvasásélményen - de az látszik, hogy a fordító nem félt egy szöveghűségen túlmutató saját olvasat közreadásától.
Sajnos a Végső bizonyítás értékelésekor nem tudok a Mélység posztban írtakhoz sok pozitívumot hozzárakni, sőt. A könyv eleje Randzsit egyetemi tevékenykedéseivel ugyan számomra kifejezetten szórakoztató volt, ahogy a regény későbbi pontjain is feltűnik egy-két kevésbé előrelátható ötlet - a protezoár orgia pl. eléggé meglepett, bár logikát abban sem látok. Mindez azonban eltűnik a könyv második felére, ami egy-két fejezetben rövidre zárja a kezdésben rejtező lehetőségeket, hogy aztán néhány sf-paleozoikumi megoldás után egy nagyon rossz értelemben vett WTF? lezárással szabadítsa meg az olvasót a további értetlenkedéstől. Bárcsak állíthatnám, hogy halála előtt Clarke egy másik sf legenda segítségével még letett az asztalra egy utolsó remekművet - de sajnos a Végső bizonyítás csak egy hibákkal teli regénycsökevény, amihez gyorsmunkában még odahegesztettek néhány szövegdarabot, hogy befejezettnek tűnjön. Olvassuk el az ígéretesen indító első felét, aztán tegyük el a kötetet és használjuk saját fantáziánkat a folytatáshoz. Jobban járunk.
