Közhely, hogy egy jó író saját tapasztalatát és tudását kell, hogy felhasználja íráshoz. Ez természetesen nem elég, de ha a háttértudás és a tudatosság írói képességekkel is párosul, a végeredmény egy Folyamszülött jellegű regény lesz: egy lendületes, élvezetes és egyedi fantasy történet, amelynek közel hatszáz oldalát legszívesebben együltő helyében behabzsolná az egyszeri olvasó - még ha az igen rövid fejezeteknek köszönhetően kifejezetten olvasóbarát jellegű is a regény, könnyen fel lehetne venni tizenöt percre is, ha nem szippantana magába.

Pedig igazán nem lehet állítani, hogy a Folyamszülött cselekménye bármi újat mutatna a fantasy zsánernek, épp ellenkezőleg. Adva van egy hercegnő (ó, klisék), aki egy eltűnt barátja után kutat a titkokat rejtő palotában (ó, klisék). És nagyon messze a palotától és a hercegnő országától adott egy fiatal és kalandéhes ifjú (ó, klisék), akit a szerelem (ó, kli...) egy hallatlan hőstett/ostobaság elkövetésére ösztönöz (...). A két történetet egy titokzatos és hatalmas ellenség (?) köti össze: a Folyó, a Váltott Isten, amelynek őselemi hatalmánál nem ismer nagyobbat ebben a varázslatos világban élő emberiség. Hezsi hercegnő és Perkar, a fiatal harcos a maga útját járja, sokáig semmi nem köti össze a két szálat, de ahogy mindketten egyre közelebb járnak a Folyamisten titkaihoz, már látni, valahol és valamikor találkozni fognak. 

A karakterek tehát klasszikus toposzokat idéznek: a hercegnő és a szerencsét kereső ifjú nem is lehetnének elcsépeltebbek, de Keyes mégis hihető, reális és egyedi figurákat képes alkotni: minden tudásvágya és bátorsága ellenére Hezsi a gyermekkor és a felnőtt lét határán álló lány, míg a meggondolatlan Perkar világmegváltásra induló ifjúként bizony meggondolatlan és korántsem az a nagyszerű harcos, pusztán királyának legifjabb kísérője egy küldetésben. A regény második felében aztán mindkét karakter - saját hibái ellenére, vagy épp azok következményei miatt - kénytelen felnőtt döntéseket hozni. A mellékszereplők hasonlóan jól ismert kategóriákba tartoznak, a számkivetett harcostól (akivel természetesen a hősnek össze kell barátkoznia) a zsémbes könytárosig, avagy a hercegnőért mindenre képes testőrig - nem is beszélve egy beszélő kardról, ofkóz.

Viszont a Folyamszülött legnagyobb erénye nem a karakterekben rejlik, hiszen azok elsősorban azért lesznek az átlagosnál érdekesebbek, mivel egy remekül elképzelt és az olvasó számára lefestett világban élnek. Keyes antropógiából diplomázott, illetve folytat doktori tanulmányokat, és eme tudását első osztályú módon kamatoztatja a könyvben. Hezsi és Perkar két eltérő világ szülöttei, és a folyammenti királyság és Perkar laza klánszerkezetű szervezetű népe is olyan kultúrák, amelyekhez hasonlóakkal ritkán lehet találkozni a szabvány high, netán kelta fantasy tengerében. A Folyamisten világában az ember számtalan kiseb-nagyobb istennel, szellemmel és ősi néppel él együtt, és ez természetesen nyomot hagy az emberi kultúrán is. Ahogy Perkar számára természetes a mindennapi áldozat a szántóföld istene számára vagy a szeretkezés a patak istennőjével, úgy Hezsi sem lát abban semmi szokatlant, ha a királyi udvarban időnként kísértetek mászkálnak. A sok apró ötlet és részlet (a palota kétféle írásrendszere, az ekaralok - dalok - fontossága Perkar népe számára, a piraku fogalma), bár mindegyik ismerős lehet valamely létező kultúrából, kitűnően vannak összedolgozva, kevés részlet is mélységet és színt ad a világnak.

Persze a Folyamszülött sem tökéletes mű. A hosszas felvezetés után meglehetősen rövidnek találtam a lezárást, a két szál találkozását, ahogy a könyvet lezáró csata sem annyira nagyszabású, a Folyamisten története nem zárul le. Ezek az aránytalanságok persze talán annak is köszönhetőek, hogy bár a Folyamszülött önmagában is egy teljesértékű regény, mégis van folytatása, amely remélhetőleg hamarosan megjelenik magyarul is. Egyéb kisebb aránytalanságok is akadnak a kötetben - bár a pszik közjátékai érdekesek és segítenek árnyalni a karaktert, annak a cselekmény végén mégis minimális szerepe van. Hasonlóképpen problémás Perkar kardja, ami néha inkább az ifjú hülyeségei után második esélyt adó írói eszköznek, mintsem a főszál szempontjából fontos tárgynak/karakternek tűnik. Persze egy hősnek a megbosszulandó társak és a hercegnő mellé kell egy varázsfegyver is, ez így fair. A magyar fordítás jól sikerült, néha ugyan visszaköszönnek angolos mondatszerkezetek és van egy-két apró hiba, de egyébként sikerül fenntartani a hangulatot, nagyrészt gördülékeny marad a szöveg.

A Folyamszülött egy igen jó fantasy regény, amelynek kisebb egyenetlenségeit a cselekmény és a lezárás terén remélhetóleg kijavítja majd a második kötet. De ha "csak" ilyen színvonalú lesz a folytatás, már akkor sem kell aggódni, mert a Folyamszülött egy rendkívül élvezetes, egyedi hangulatú fantasy regény. A stílus kedvelői számára kifejezetten ajánlom, nem fognak csalódni.

Nem sok újdonságot mondok, ha azt állítom, hogy a Blade Runner című film, amelyet itthon Szárnyas Fejvadász címmel vetítettek, kultikus magasságokba emelkedett. Ridley Scott, Harrison Ford, Vangelis - csak három nagy név a stáblistából, a film alapjául szolgáló novella pedig a sci-fi egyik legendás egyéniségének, Phillip K. Dick-nek a műve. A legtöbb számítógépes filmadaptáció általában az ihlető mozi bemutatója környékén jelenik meg a reklámot fokozandó, esetleg egy kicsit a film lefutása után. A Blade Runner film és játék között azonban 15 év telt el. Szerencsére a készítők nem csináltak belőle egy egyszerű lövöldözős valamit, a Szárnyas Fejvadász kalandjáték, méghozzá igen egyéni...

Filmből játékot csinálni mindig kényes munka. Vagy a cselekményt szorosan követő mű születik, de ez azt jelenti, nincsenek nagy meglepetések, vagy elrugaszkodik attól, ami talán még veszélyesebb, mert a végén még a címen kívül semmi köze nem lesz egymáshoz a két terméknek. A Blade Runner készítőinek viszont sikerült az, ami másoknak nem szokott : a film cselekményétől elrugaszkodó, de annak hangulatát, mondanivalóját mégis közvetítő produktumot alkottak. Sőt, nem is csak egy másik történetet "húztak rá" a film világára, hanem többet is. Minden új játék ugyanis egy kicsit eltér az előzőtől. Nem kell nagy dolgokra gondolni, a helyszínek ugyanazok, csak maga a történet változik, például más lesz a Nexus 6. Így a játéknak több vége is lehet, a játékos cselekedetei tényleg befolyásolják a végkifejletet. A több alternatív cselekmény miatt azonban egy végigjátszás ideje nem mérhető a klasszikus kalandjátékokhoz, mondhatni "egyéjszakás kaland" a program.

A játékban Ray McCoy szerepét kapjuk, aki a rendőrség replikánsok után nyomozó csoportjának tagja. Ennek megfelelően feladatunk a nyomozás lesz, a játék nem a tárgyak megfelelő helyen történő használatára épül, mint a legtöbb kalandjáték, hanem az információk gyűjtésére és felhasználására. Ez persze tovább csökkenti a játékidőt, hiszen nem kell kismillió tárgyat kipróbálnunk mindenen, az elakadás veszélye minimális. Az egyetlen tárgy, amit nekünk kell használni, a pisztolyunk, de ezzel sem lőhetünk akárkire. A többi tárgy és az egyéb bizonyítékok Ray alakjára kattintva hozhatók elő. A játék során kipróbálhatjuk a filmből látott két szerkezetet, az ESPER-t és a Voigt-Kampff tesztet. Utóbbi használata nem jelentős, előfordul, hogy egy végigjátszás során nem is kell, előbbi azonban elengedhetetlen. Minden kapott fényképet vizsgáljunk át vele, fontos információkhoz jutunk.

  A film hangulatát nem kis mértékben a lelombozó jövőképet kitűnően érzékeltető helyszíneknek és az ezekhez illeszkedő zenének köszönhette. A játék ezen a téren sem vall szégyent. Az átvezető animációk gyönyörűek, de a helyszínek sem különböznek sokban tőlük. Sötét, patkányoktól hemzsegő csatornák, tele meghatározhatatlan eredetű trutyival, lepusztult bérházak, kerékpáros kínaiakkal teli utcák, romok és roncsok. A képernyők élethűek, a kamera a helyszínek között mozogva néha a teljes 3 dimenzió érzetét adja, pedig a játék maga csak hagyományos renderelt grafikájú. Ezzel ellentétben a figurák voxelekből állnak, ami csúnyán pixeles, elmosódott külsőt nyújt számukra, éles kontrasztot alkotva a precízen megrajzolt hátterekkel, egy mai nagyobb monitoron pedig illúziórombolóan rondák. A háttérzörejek és a zene nagyszerűek, legtöbbjük a filmből lett kivéve, ahogy a figurák hangját is kisebb szerepekből mindenki által ismert színészek mondták fel.  

Szóval van egy újragenerálódó, nem lineáris történet - de túl rövid az egy végigjátszásra jutó idő, és nem hiszem, hogy sokan kezdik el többször a játékot, hiszen a helyszínek, a szereplők és a cselekmény eleje is mindig azonos. Az animációkról és a helyszínekről szuperlatívuszokban lehet beszélni - de a figurák rettentő pixelhalmazok előttük. Hogy mégis miért ajánlom a játékot ? Mert a film és a novella/regény világának hangulatát tökéletesen visszaadja. A hátterekről és a hangokról már beszéltem, a szereplők pedig tökéletesen beleillenek ebbe a környezetbe. "Normális" embert nem is lehet találni, ahogy az illik is egy ilyen antiutópiához. Félőrült tudósok, pedofílok, sziámi ikrek, fegyvermániákusok és gyilkosok között járkálva kell megoldanod a rádbízott ügyet, a szereplők közül pedig rajtad kívül akárki lehet szökött Nexus 6. Talán nem is csak rajtad kívül...

Lófaszt. Nehogymá', Te vagy a bléd.. blédráner.

Szóval van itt ez a Blade Runner nevű dolog, mondhatni kult jellegű jelenség, ami - mint azt valószínűleg álmából is felköltve sorjázná mindenki - Phillip K. Dick - Ridley Scott - Vangelis - Harrison Ford - Rutger Hauer ésatöbbi ésatöbbi nevekkel jellemezhető, sci-fi és cyberpunk kult, merthogy alapötlet, meg zene, látványvilág, és egyébként is mekkora kúlság már. Mondtam már, hogy kult? Na, jelen regény úgy jön be a képbe, hogy ez az egész Blade Runnerség innen ered, szóval aki ugyan felfogta, hogy Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? nem a legideálisabb filmcím, a Blade Runner viszont értelmetlen, mer futni még csak-csak, de pengéjük nem nagyon volt, most megkapja a sztorit, miszerint volt ez a Blade Runner könyv, amiből készült irodalmi forgatókönyv is, Ridley Scott meg csipázta utóbbit, meg is vette, aztán végül mégis Dick művéből készített filmet, de az extrakúl Blade Runner címet megtartotta. Kult, ugye. Szóval ezért nem Blade Runner a Blade Runner, de a mostani ismertetőben Blade Runner a nem-Blade Runner, lévén az igazi Blade Runner. Vazz, korán van még szájberpankhoz.

Szóval 2014 van, ami 1975-ben olyan, mintha ma lenne 2049, már relatíve ugye, de se nem nincsen szó merengős keleti arcokról hotelszobákban, meghogymégakkor arról sem, hogy 2014-ben magyar választások lesznek, de ezt persze akkor Nourse még nem tudhatta, szóval a kihagyása szerintem nem szándékos. Helyette van egy rettentően elbaszott egészségügyi rendszer (na, mégis magyar választások, ugye?), ami egy posztobamai ihajcsuhajból eddigre amolyan disztópikusan kasztrálós ellátórendszer lesz, ahol csak akkor kapsz a megfázásodra valami kis gyószerecskét (abból a zöldből adna még nővérke vagy kettőt?), ha nem csak a bőrfelületet sterilizálják szuri előtt, hanem magát a kedves pácienst is szaporítószervileg. Mivel ez sokaknak annyira nem biznisz, az állami orvosok illegálisan azért házhoz mennek és némi zsetonért (áá, hogy maszekolva, pénzért, feketén, ez is csak amerika) ellátják a népet. Mandulaműtétet házilag sterilizált konyhakéssel meg hosszútávon statisztikailag nem optimális ütemesíteni, szóval vannak ezek a pengefutárok (Blade Runner. Kult.), akik a Blade Userek és a Blade Sellerek között viszik a szikét, ilyeneket, érted, innen van a név is.

Történetileg a Pengefutárban az van, hogy a regény évszázados ismérveinek megfelelően vannak karakterek, akik elügyködnek bizonyos helyzetekben és a jobb regényekben ezek a helyzetek kapcsolódnak, ez meg egy jobb regény. Van a Sánta Billy, a Doki, meg a nővérke, akinek szintén van neve, Mollynak hívják, de ki nem indul be egy fiatal nővérkére névtől függetlenül, na ugye? Szóval ezek illegáloperálnak, a Billy sántul, Doki passzívrezisztanciál a Rendszerrel szemben, Molly meg aranyosnővérkedik, amúgy nincs is pasija. Aztán jön egy ilyen betegség, amivel valami nincs rendben, már persze úgy nem alapvetően, mert a betegség ugye karakterisztikailag ilyen, benne van a fogalom jelentésében nyelvileg, hanem egyébként sem. És ha nem lesz valami, akkor a Rendszer miatt történni fog valami katasztrofális, ami alapból szerintem nem is lenne baj a Rendszer számára, de a nagy katasztrófákkal mindig az a baj, hogy a túlélők politikailag rákérdeznek, hogy kérem, ezt nem lehetett volna-e megakadályozni, mert ha igen, akkor most szintén politikailag fel lesz akasztva az apparátus, ezt hívják civil szférának, oszt mi leszünk hatalomban.

Mivel nem akarok nagyon spoilerezni, amúgy is hülyén néz ki ezerkettes ladán, ez így ennyi is. Karakterileg annyira nem érdekes a regény, mert a Billy sánta, a Doki tragikusmúltú, a Molly meg érzőszívű nővér, aki érezhetően meg lesz szexuálva valamikor Billy által, de erre csak finom utalás történik, meg azért a Doki is afféle szájberpank Magenheim Udo, világmegváltás közben ráér szívtiporni, ez sem főszál nekünk. A regény közepén, mint szíriuszi DNS-ben, van egy nagy csavar, ami mondjuk szerintem kissé korán van elsütve, mert így vártam, hogy a végén is lesz-e egy másik csavar, kettővel már fel lehet fogatni a falra is egy regényt stabilan, ha nem törik a tipli, persze polcokkal egyszerűbb, aztán ilyen mégsem következik be. A csavar maga viszont nem rossz, mert tkp. (tenkes kapitánya!) kimagyarázza a szöveget néhány olyan irreális részletből, amit gonoszan röhögcsélve előre kiírtam magamnak HB-s cerkával olvasás közben, hogy vazz, ez világépítés-hitelességileg azért nagyon nulla, de aztán kiderül, hogy talán mégsem. Így azért többé-kevésbé pásszol a világ egy hardos elvárásra, néhol kicsit lötyög, egyes helyeken néha nagyon vakarni kell, de csak nem azt nézik majd. 

Szóval minden lájtossága ellenére a Pengefutár afféle überrealista-konteó-darkos világ lenne, amit sajnos echte szétcsap a hepiendesnek szánt befejezés néhány félmondata, mert nagyon szép, hogy a karakterek itt most nekiindulnak világmenteni és még össze is jön, de valahogy ez a közfelháborodásos dolog nem passzol a regény egészén végigfutó motívumhoz, miszerint kontroll van, kontroll van, és ha úgy tűnik, hogy nincs kontroll, akkor az azért van, mert a teljes kontrollhoz néha kontrollhiányérzet is kell, Aba Botond is megmondta filmtörténetileg. Érthető, nem? Szóval minden előre-, rá- és bemutatósága ellenére a Pengefutár csak nem tudta kihagyni az utolsó oldalakon a középoptimista demokráciamítosz belibbentését, mert mégis hogy nézne már ki, hogy itt vannak ezek a világmegmentős anti-establishment karakterek, akik ugyan elfilóznak azon, hogy a változáshoz establishmentesedni kellene, csak akkor meg oda az egész szimpátia, beolvaszt a rendszer, Marcuse, fogyasztói kapitalizmus, mifene, ez nem éppen amerikai hősmítosz-kompatibilis. Ezen kicsit fanyalogtam, a Lostnak is milyen vége lett már, ennyi erővel az utolsó részben kiderülhetett volna, hogy Starbuck angyal kavar valamit végig, de azért a feldobott (és jobbára elkapott, csak néha betonon toccsanó) ötletek tetszettek, nem egy rossz könyv ez, ha nem is ultimét kedvenc. Tanulság: Ne baszakodj a tébével, mert a végén herék nélkül jössz ki egy vakbélműtétről. Ilyen ez a modernitás, meg hát már Conrad is tudta, mi is van a kommunizmus mélyén, ami azóta is velünk él.

Ez van, ez egy ilyen kevésbé belőtt és néhány ódon sablonhoz tényleg meglepő frissessége mellett csak ragaszkodó sf/cp anyag a hetvenes évekből, azzal a fajta okossággal, ami kidolgoz társadalomreformáló terveket, de közben szétkapálja a káposztát a kertben, mert ahhoz nem ért. Oké, oké, szóval aszondod, hogy egészségügyi rendszerek, biopolitika, eugenika és génállomány-megőrzés, mint akár potenciális nacionalizmus-forrás, szóval emberi erőforrás és modernség, moralitás az egyén és társadalom viszonyában, a célorientált racionalizmus dehumanizáltsága, ilyen irodalmi témák is ezek, nagyon is aktuálisak, szóval minden döccenő ellenére is bejövős. Káposztát meg majd kapál valaki más, amúgy sem szeretjük annyira, jövőre inkább petrezselymet vetünk a helyére. Célszerűbb, hatékonyabb, fogyasztási statisztikailag eredményesebb.

(Van még a kötetben egy irodalmi forgatókönyv is. William S. Burroughs fogja este tízkor a Pengefutár szövegét és egy feszesre töltött fecskendőt valami olyan anyaggal, amire Dick is azt mondaná, hogy húbazmeg, aztán benyomja a VHS-lejátszóba a Snake Plissken és Őrült Stone összest (bammeg, nem is emlékszem a rózsaszín elefántokra a háztetőn), eliszogat rá, néha msn-ezik a Lynch gyerekkel, rákukkant a kedvenc shemale oldalára, aztán mikor másnap reggel hatkor rátalál az asszony egy három megadomestos magnítúdójú takarítási vészhelyzetben, a monitoron két válópernyi divx hardkórral, már ott van a kész szöveg legépelve és takarosan kinyomtatva, sorkizárt nélkül, 12-es Wingdingsben, kicsit átitatta az utolsó öt oldalt a házivegyes. Igazán megcsinálhatta volna valaki mozinak, akkor most megnézném HD-ben, aztán ülnék a stáblista után vagy húsz percig, hogy akkor most melyik Tilda volt a jobb, bazki?)

Szerencséje van a Kick-Ass című filmnek, lévén olyan képregény alapján készült adaptáció, amely még nem került a kezembe (de az biztos, hogy a közeljövőben ezt be fogom pótolni), így nem részesülhet a Losers poszthoz hasonló "jó, jó, de ez a comic bookban nem is így volt" jellegű fanyalgásban. Ennek híján csak azt tudom mondani, hogy a Kick-Ass az egyik legjobb szuperhős-film, amiben még véletlenül sincsenek szuperhősök.

Miről is van szó? Adott egy átlagos amerikai tinédzser, Dave Lizewski, aki átlagosan geek barátaival éli átlaglúzer életét, amíg be nem csap az isteni szikra: a való világból fájóan hiányoznak a szuperhősök, akik megvédenék az egyszerű embereket (mondjuk az átlaglúzer gimnazistákat) a kis- és nagybetűs gonoszoktól. Megszületik tehát Kick-Ass, a szuperhős, akinek első akciója nagyjából olyan véget is ér, mint amilyenre számít az ember, ha egy átlaglúzer nekiáll keménykedni néhány HMCS-vel. Dave azonban nem adja fel, nemsokára pedig a netkultúra áldásainak köszönhetően Kick-Ass hamar elismert szuperhős és a város főgonoszának egyik legnagyobb problémája lesz. És itt lép be igen emlékezetes módon két újabb "szuperhős", hogy a cselekmény bepörögjön.

Nem lévén nagy filmrajongó, néha még a színészek nevére sem szoktam emlékezni, de a Kick-Ass esetében érdemes lehet memorizálnom. A főszereplőt alakító Aaron Johnson jól hozza a hol közepesen pubertásos, hol idealistán hősies tinédzser figuráját, de a belépő két (+1) másik szuperhős szabályosan ellopta volna tőle a filmet, ha akár pár perccel is többet kaptak volna. Big Daddy szerepében Nicolas Cage remekül hozza a tragikus sorsába beleőrült bosszúszomjas ex-rendőr apát, de Hit-Girl szerepében Chloe Moretz valami olyan szinten jól hozza az egyébként is jól kitalált - egyszerre kegyelmet és gyermekkort nem ismerő, lelkiekben időnként mégis kislány -  figurát, hogy az valami félelmetes. A mellékszereplők hasonlóak jók, a főgonoszos szálat inkább nem lőném le, viszont kifejezetten jót tettek a filmnek a szuperhősküdés feszességét oldó, a tinédzserkor és a felnőtté válás problémáit behozó karakterek és jelenetek, amelyek egyből kontrasztba is állítják Kick-Ass normális életét annak hiányával Big Daddy/Hit-Girl duónál.

Látvány terén a Kick-Ass jól teljesít, nyilván nincs lézersugaras effektparádé, de a harcjelenetek - különösen Hit-Girl esetében, de más módon Kick-Ass első hősies bénázása is - nagyon ott vannak, ahogy a film vizuális elemei is rásegítenek a történetre Hit-Girl mangás dizájnjától Big Daddy őrült retro-Batmanjén át (a képregényben teljesen más a karakter kinézete) Red Mist erőltetett coolságáig vagy Kick-Ass házilag eszkábált szereléséig. Egyébként nem gyengén vérbő akcióra készüljünk fel, semmi "ráütöm a házfalat, de csak a rucija rojtosodik" szuperhősség, ehelyett tocsog a vér, repkednek a végtagok, ütnek a lövedékek. Bocs, de itt máe nem tudom kihagyni, példának jöjjön is egy Hit-Girl kedvcsináló:

Kick-Ass Hit Girl Red Band Trailer - Watch today’s top amazing videos here

A Kick-Ass persze szintén nem tökéletes film, még ha az alapanyaghoz való hűség szempontjából nem is tudom értékelni: a remek három központi karakter és a számos mellékszereplő időnként szabályosan vetélkednek a nézői figyelemért, különösen a már említett negyedik álarcos, Red Mist, színrelépése után lehet azt érezni, hogy az egyes szálak és karakterek közötti gyakori váltás helyett szerencsésebb lett volna megdobni valamivel a film hosszát - bár ez sem változtatott volna azon, hogy a Kick-Ass egyszerre próbál bezsúfolni számos témát, és bár ezt jobbára sikeresen teszi, a nézőben megmarad az érzés, hogy mindenből egy kicsit kevesebbet kapott. Viszont ez a "kicsivel kevesebb" is van annyira összerakva és kidolgozva, hogy a Kick-Ass bátran jelölhető a legjobb képregényes filmek mezőnyébe.

A Csodaidők negyedik kötetének megjelenésével a magyar SF könyvkiadás egy egyedinek nem nevezhető jelenségének megnyugtató lezárása következett be: egy kiadó által félbehagyott sorozat a szerző és a rajongótábor segítségével magánkiadásban mégis megvalósulhatott, ráadásul pénzügyi sikerrel. A Hazatérők a Csodaidők-tetralógia lezáró kötete, amelyben lezárul a Raas család és az emberiség történetének egy mozgalmas és tragikus fejezete. Jelen poszt elsősorban az utolsó kötetről fog szólni, de azt elkerülhetetletlenül az előző kötetekhez méri, illetve a lezárással együtt az egész sorozatról kialakult benyomásaimat próbálom többé-kevésbé koherens formában megfogalmazni.

Kezdésként némi összefoglaló a tetralógiát nem ismerők számára: A Csodaidők az írónő definíciója alapján nagyregény, avagy egy családtörténet a jövő történelmének egy mozgalmas korszakába helyezve. A történelem (az első kötetben még csak bontakozó) konfliktusa egy vallási kisebbség (Kaven) és a többség, illetve egy agresszíven terjeszkedő Kaven-ellenes hatalom, a Csillagunió (CSU) és az emberek által belakott világegyetem maradék része között zajlik. So, az alapszituáció a gonosz birodalommal erősen sablonos, de ezt a jól ismert helyzetet azért bonyolítja a nehezen átlátható politikai szituáció, illetve a tény, hogy nem minden főszereplő küzd a CSU ellen, sőt... Ami a családi szálat illeti, a kaveni Raas nagycsalád, illetve három tagja a könyvek nézőpontkarakterei: a regény kezdetén lázadozó fiatal Yaan, a családba hirtelen, "külsősként" bekerül Judy, illetve a Kaven egyik leendő vallási vezetője, Giin. A négy kötet során persze a szereplők és helyzetük is sokat változik, ahogy maga a világ is.

Világteremtés szempontjából a Csodaidők vegyes teljesítményt nyújt. A Kaven és a külsősök viszonya, illetve előbbi szokásainak kidolgozottsága (ideértve egy angolból neolatin elemekkel dúsított saját nyelvet is) igazán kitűnő, természetesen mai világunk egyes kérdéseivel könnyen párhuzamba állítható. Viszont a napjainkhoz képest közel kétezer plusz év történelme hiába villan fel gyakran, mikor néhány kivételtől eltekintve még a világ bolygói is a "csak úgy vannak" kategória, önálló név helyett puszta sorszámmal ellátva. A technológia nem áll a regény központjában, van fénynél gyorsabb űrutazás, egy-két technikai csoda, de a társadalom semmiben nem különbözik a huszadik-huszonegyedik századitól. Plusz pont, hogy egyetlen társadalom sincs beállítva tökéletesnek vagy idillikusnak, bár némi mínusz, hogy a "külsős" társadalmakba, különösen a CSU-éba szinte semmi betekintés nincsen azon kívül, hogy utóbbi rendszeresen a Kaven többé-kevésbé mégis békés világának antitézise, amelynek önállóan sem célja, sem értelme. A Hazatérőkben nagyon rövid időre felvillan egy eddig nem látott társadalom is, de ahhoz túl rövid időre, hogy képet alkothasson róla az olvasó.

A karakterek és a cselekmény terén a Csodaidők igen jól teljesít, ami részben annak is köszönhető, hogy az írónő nem bánik kesztyűs kézzel hibáktól egyébként sem mentes karaktereivel: habár a három nézőpontkarakter természetesen nem halálozik el a regény során (spoiler, sorry...), a mellékszereplők körében bizony komoly áldozatokat szed a háború vagy a betegségek. Mindazonáltal néhány esetben úgy éreztem, a főszereplők mégis viszonylag könnyen átlépnek veszteségeik fölött pusztán a cselekmény sodrása miatt, vagy legalábbis mindenki esetében érezhető a regény egyfajta "az élet megy tovább" filozófiája. 

Ami az eseményeket illeti, a Hazatérők szolgál néhány meglepetéssel, elvégre az előző kötetben még megállíthatatlannak tűnő CSU-t valahogy le kell győzni a regény végére. A megállítás módját - pontosabban két eseményt is - eléggé deus ex machina jellegűnek, illetve kissé gyengén indokoltnak éreztem: a Hazatérők második felében előtűnő új szál igen hirtelen és nem érzem igazán indokoltnak. A befejezés is mutatja, hogy a Csodaidők elsősorban családregény, hiszen karakterei a harcok befejeztével még nem feltétlenül élvezhetik győzelmüket, (avagy vereségüket): a regény nem hallgatja el, hogy az újjáépítés bizony nem lesz könnyű, a Kaven számára nem csak a halottak, de a közösségből kiszakadtak is veszteségnek számítanak. Az utolsó néhány fejezet már a karakterek számára zárja le a regényt, és bár ennek a résznek is van egyfajta keserédes realizmusa, számomra túlzottan is jelen vannak szappanoperás elemek: kettős-hármas álcákról lebben fel a fátyol, többszörösen cserélt gyermekek sorsa oldódik meg, régi szerelmesek találnak egymásra stb. Bár a hurráoptimizmustól itt is óvakodik a szerző - a kaveni neveltetés nélkül felnőtt új generáció és szüleik közti konfliktuspotenciál igen erős - én egy kevésbé hepiendes befejezést preferáltam volna, amiben a regényben csak az egyik főszereplőnek van része.

A Hazatérőknek sikerül többé-kevésbé lezárni a regény összes fontos szálát, legyen az politikai, avagy családi, bár néhány megoldást meglehetősen hirtelennek, oda nem illőnek találtam. Különösen a regény befejezése árulkodó: habár nem feltétlenül vagyok híve a "női regény" avagy "női írók" jellegű kategorizálásnak, a Csodaidők lezárása jól mutatja, hogy a srozatban elsősorban nem a sci-fire helyeződik a hangsúly, a világ csak háttérként szolgál egy bonyolult karakterközpontú család- és egyéni fejlődéstörténet elmesélésére. Utóbbi a sok árulással és hasonló sztereotíp elemekkel a regény végére számomra annak ellenére is túlbonyolítottnak tűnt, hogy élveztem a sorozatot: a kötet elolvasása után nagyjából az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy egy igen jó regényt ftettem be, ami viszont még jobb lehetett volna némileg kevesebb "brazilos" fordulattal és egy jobban előkészített és kifejtett befejezéssel.

Szöveggondozás és egyéb formai dolgok terén különösebb problémát nem találtam, sajnos időnként néhány félreütés becsúszott, de a mennyiség messze van a vészestől. Az első 500 nyomtatott példány a sorozat honlapja szerint néhány kisebb hibával és egy hiányzó oldallal került a vásárlókhoz, de az enyém láthatólag már a későbbi nyomásokból van, ilyesmivel nem találkoztam. A borító a szokásos alkotás Imperium Galactica 1 várossal a háttérben, ezúttal zöld, van ilyen is legalább (mármint borító).

Összességében a Csodaidők sorozat egy kisebb hibáktól nem mentes, mégis a magyar sci-fi történetében kiemelkedőnek nevezhető alkotás - azzal a már említett megkötéssel, hogy a sci-fi olvasat nem az elsődleges. Társadalmi-politikai-vallási kérdések terén mutatott érzékenységével, a hús-vér karakterek által átélt szörnyűségekkel és örömteli pillanatokkal emberi és emberközpontú történet - avagy "női regény", na tessék, megint leírtam. Ennek köszönhetően nem mindenki fogja feltétlenül szeretni az általam is említett okok miatt, a hard sci-fi vagy az akció és a háborús sci-fi kedvelői valószínűleg nem lesznek nagy rajongók, míg erős a gyanúm, hogy a női olvasók felülreprezentáltak az olvasó- és rajongótáborban. És annak ellenére, hogy számomra az utolsó kötet kissé gyengébb a világot bemutató elsőnél, vagy a második kötet végének és a harmadiknak meglehetősen sötét, politikai machinációkkal és tragédiákkal terhes részeinél, mégis örülök, hogy a magyar könyvkiadás történetében szinte egyedülálló módon sikerült megjelentetni a teljes sorozatot. Megérdemelte.