Előre is elnézést kérek, de ez sajnos rövid és zaklatott bejegyzés lesz. Bár többé-kevésbé válogatva szoktam vásárolni SF könyveket, - amibe természetesen belefér jópár középgagyi sorozat is amolyan guilty pleasure jelleggel - természetesen időről időre próbálok újítani valamit szerzők, netán alzsánerek terén is. Így történt ez a 2012 esetében is, és hosszas szenvedés után meg kell állapítanom, hogy ezt a könyvet baromira nem nekem írták.
Bevallom, a 2012 a hasonnevű film hype-ja miatt került virtuális kosaramba. Magát a filmet ugyan nem láttam (bár a Holnapután óta csipázom az effektekkel A kategóriásnak elsütött röhejesen C kateges katasztrófafilmeket, szóval majd sort kerítek rá), dehát maja próféciák, vége van a világnak, meg grandiózus kontinenseltűnések, mifene. Az persze hamarosan kiderült, hogy a film és a könyv között az a kapocs, hogy mindkettő a 2012-hullámot lovagolja meg, bár a 2012 (könyv) esetében ez az a fajta hullámlovaglás volt, amikor az ember legalább hasalva próbál kapaszkodni deszkában egy közelgő debilségcúnami előtt. Az író nevével korábban még nem találkoztam, némi wikizés után aztán kiderült, hogy Whitley Strieber űrlényileg el lett rabolva, ami nyilván rányomta bélyegét írásaira. Kedves filatélisták, ez nem olyan bélyeg, amit szívesen látnátok!
A 2012 tulajdonképpen arról szól, hogy 2012-ben vége lesz a világnak (nahát...), vagyis világoknak, merthogy három párhuzamos Föld is létezik. Az első a mienk, a második egy alterFöld, amiről nem tudunk meg semmit és egyébként is csak azért van, hogy azért lássuk, az ellenség tényleg le tud rombolni egy világot, a harmadik pedig a gonosz, multicéges, környezetszennyező, hüllőszerű, lélekzabáló kannibál izéké, akik az egész 2012 mögött állnak. Innestől kezdve a nagy szociáldarwinista tengely határozza meg a szereplőket: vannak olyanok, akik nem szeretnének kaja lenni, és vannak olyanok, akik szeretnék megenni az első csoportot. És persze van az olvasó, szegény.
Olvasói szemszögből a regény két nagy részre bontható: az első részben nem értjük, mi történik; a másodikban pedig már nem is akarjuk megérteni. Persze ez igazságtalan, hiszen az utolsó száz oldal értelmetlen WTF? momentumai igazából annyira ütősek, hogy... áá, erre nincs földi jelző (amikor a gyíkemberré változó Ann Coulter, Robert Mugabe és Lee Raymond intézményesített kannibalizmusa elől menekülő skizofrén író ráébred, hogy ő igazából alakváltó és az évtizedekig kocsiként élő halott fivére kisegíti.. pfff... pfff... öreg vagyok én ilyenekhez, bazdmeg). A karakterekről nem tudok sokat írni: tegnap még átfutottam a könyv utolsó részét amolyan emlékeztetőként, szóval még friss élményként megvan, hogy az egyiket Wylie-nak hívják, de szerencsére a többit már ügyesen kiszórta az emberi agy csodálatos védekező mechanizmusa.
A karakterek (monnyuk x és y) egyébként a nagy apokalipszizálódásban próbálnak megmaradni, ami ilyen baljós előjelekkel kezdődik, hogy egy könyv megírja magát az író nélkül (azért ez írói blokk ellen nem rossz cucc, kérni kellene rá szabadalmat), merthogy valami van a másik világgal, aztán jönnek a gonosz űrlények és a lakosság nagy része lélekszívott zombi lesz, akiket majd megesznek a beérkező gonosz gyíktelepesek, vagy valami nagy vonalakban hasonló, sajnos időnként nehéz volt követni. A könyv megpróbál sci-fi és misztikus horror is lenni, de ehhez mondjuk nem ártottak volna sci-fi és misztikus elemek is, nélkülük problémás a vállalkozás. A horror részét én amúgy sem szeretném, de valószínűleg az sem működik. Apropó, itt kérnék elnézést a fordítótól és a szerkesztőtől, hogy nem értékelem a munkájukat, de az agyamat érő újabb és újabb intellektuális pörölycsapások miatt egyszerűen nem maradt elég energiám arra, hogy ilyen részletekre is tudjak figyelni.
Oké, persze nem ennyire katasztrofális (hehe) itt minden, tulajdonképpen a fene se tudja, hogy most akkor ez a könyv mennyire komoly és mennyire paródia, meg akik ismerik az írót, biztos halálra lehetnek hatódva az önéletrajzi elemektől (elrablódás, mintegy), ja meg van benne néhány utalás majákra, egyiptomiakra, Bibliára és persze egyéb izék. De a könyv összességében a rosszabb Dick-regényekre emlékeztet, amelyek feldobnak néhány érdekes ötletet, de valahogy megrekednek a paranoid skizofrénia azon szintjén, ami átlagembernek már értelmetlen, viszont még nem is élvezhetően eredeti. Félbehagyott cselekményszálak, két mélyfilós mondat után ötven oldalnyi groteszk menekülős akció, na meg az egész gyíkemberes dolog.... De sebaj, már befejeztem, rakhatom el!
