Ehmm, hát nem lesz egyszerű dolgom ezzel a KSR-regénnyel, már ha egyáltalán beszélhetünk regényről ebben az esetben. A spekulatív irodalom olvasói emlékezhetnek, hogy a nemrég elemzett Csodaidők nagy port kavart fel anno a Zsoldos-díjra jelölés elutasítása miatt. Aki nincs képben: a zsűri arra hivatkozva utasította el a jelölést, hogy a Csodaidők első kötete önmagában nem tekinthető egész műnek, de még egész regénynek sem. Nos, az Árral szemben befejezésekor ez a sokat vitatott érvelést szinte teljes egészében be lehetne másolni, és ebben az esetben teljes joggal. Jelen kötet ugyanis nem regény abban az értelemben, hogy nemhogy a szereplők vagy a cselekmény valamely szála szempontjából nem kap az olvasó egy lezárt, kompakt egészet, de tulajdonképpen az egész Árral szemben csak a felvezető része egy rendes regénynek - avagy katasztrófafilmes szemszögből az egész csak addig tart, amíg valaki rá nem jön az első jelek után: itt valami nagyon nincsen rendben. A probléma csak annyi, hogy az olvasó szintén úgy érzi háromezer forint kiadása után: itt valami nagyon nincsen rendben.

A regény fő témája a klímaváltozás, főszereplői pedig egy nem igazán átlagos amerikai család és ismerőseik, munkatársaik. Charlie Quibler gyermekeit otthon nevelő apa, félállásban pedig egy szenátor környezetvédelmi tanácsadója (ami azért meglepően optimista elképzelés). Felesége, Anna, az amerikai kormány tudományos büdzséjét szétosztó NSF-nél dolgozik, ahogy a regényben szintén nézőpont-karakter Frank. Megjelennek még titokzatos emigráns tibetiek, ambíciózus biotech cégek, stb. Az Árral szemben tulajdonképpen nem is más, mint a karakterek alapos megismertetése az olvasóval, hiszen a regény első kétszázhúsz oldalán nem történik semmi. Vagyis semmi, ami eleinte érezhetően kapcsolatban állna a regény fő témájával: Charlie egy törvénytervezetet próbál átverni egy szenátusi bizottságon, Anna összebarátkozik az említett tibetiekkel (és egy ebéd után össze is guglizik nekik pár millió dollárnyi támogatást, igazán meghívnám én is egy kávéra), Frank sajátos biológus (bár inkább etológus) szemszöggel nézi a világot, egyengeti a már említett biotech cég történetét és egy ígéretes munkatárs karrierjét (már ha az állami támogatástól megfosztás annak számít), majd a kötet végére feltűnik a Titokzatos Nő is az életében, mikor Washintongban elkezd szakadni az évszázad esője. Nem, ez nem a kötet első száz oldala, ez az egész cselekmény. Ha optimisták akarunk lenni, akkor az ismertetők nagyszótára szerint a könyv, pillanat, aha, lassú és realista módon epikus sodrású, amely valósághűen ábrázolja a politika és a tudomány összefonódásának kompromisszumokkal terhes világát. Ha pesszimisták, akkor viszont ebben a regényben nem történik semmi, csak elolvashatjuk néhány érdekes pozícióban levő ember többé-kevésbé érdektelen mindennapjait. Ígéret persze van egy minőségi folytatásra, hiszen a kötet végén láthatóan megjelennek későbbiekben fontos cselekményszálak a tibetiek szándékaitól kezdve a biotechnológiai fejlesztéseken át magáig a záró katasztrófajelenet következményeivel bezárólag. De hogy ezekkel kapcsolatban mi is fog történni - na, arra várhatunk a következő kötetig.

Az Árral szemben a sci-fi hagyományaihoz híven erősen politikus regény: nyilván maga a témaválasztás is annak köszönhető, hogy Robinson megoszthassa az olvasóval saját nézetét a globális klímaváltozás kockázatairól, ahogy a regény során előkerül a tudománypolitika, illetve a tudomány és a politika viszonya, a környezetvédelmi politika lehetőségei az Egyesült Államokban, vagy akár a kisállamok lobbikísérletei a nagypolitikában. Mindez egy erőteljes, több alkalommal kifejezésre kerülő kapitalizmus- és globalizációkritikával párosul, óvatos utalásokkal egy alternatív társadalom- és tudományfilozófia előnyeire, ebben a tekintetben az Árral szemben jól beilleszthető Robinson írói karrierjébe, hiszen egyik téma sem idegen az írótól, A rizs és a só évei, avagy a Mars-trilógia (és az általam még nem olvasott Kalifornia-trilógia) nagyon hasonló kérdéseket boncolgatnak. Ez az ismétlés az aktuális téma miatt még nem lenne probléma, de sajnos az Árral szemben már az angol kiadást tekintve is lecsúszott arról, hogy a klímaváltozás témáját feszegető első fikciós irodalmi alkotás legyen, és bár a Holnapután-szerű Emmerich CGI-parádékhoz és a hasonló minőségű katasztrófakönyvekhez képest láthatóan sokkal több kutatómunka és realitásérzék van már az első kötetben is, de sokadik befutóként a figyelmeztető politikai töltet már kissé unalmasnak is hat.

Ami a magyar kiadást illeti, a könyv a Metropolis Könyvek már megszokott puhaborítós dizájnját (és a számomra valamiért nem tetsző fekete félkörös oldalszámozást) kapta, összességében nem rossz, bár a borító kisképe eléggé az említett Emmerich-CGI közepesen szerkesztett házi verziója. A fordítás vegyesen használja az angol és magyar rövidítéseket és tulajdonneveket, a magyar formát az ismert, meghonosodott verzióknak fenntartva. Persze vitatható, de szerintem jó döntés volt ez a megoldás. Félrefordításokkal és elütésekkel ritkán találkoztam. Egyes helyeken a szöveg erősen töredezettnek tűnik, korábbi olvasmányaim alapján ezt legalább részben inkább KSR stílusának tulajdonítom.

Összefoglalva, az Árral szemben nehezen értékelhető alkotás, hiszen láthatóan befejezetlen - az olvasó megismerheti a karaktereket, az alapszituációt, a szerző írásmódját, stílusát, de szinte semmit nem kap magából a lényegi cselekményből. Ezt tudva nem feltétlenül ajánlom az Árral szemben megvásárlását a másik két kötet kiadása előtt, hiszen láthatólag csak akkor kap az olvasó egy vaskos, de teljes regényt (három kisebb áráért...). Ha ez teljesül, valószínűleg én is visszatérek még a trilógiára, de addig a levegőben lóg az értékelés.

Vagy legalábbis annak hiányát. A tegnapi e-book poszt után ma reggel újabb lehetőség a könyvgyűjtemény bővítésére, a hiányok foltozására: három napon keresztül a Libri akciósan (20-30%) mintegy száz fantasy regényt: Neil Gaiman, Gene Wolfe, Michael Moorcock, Robin Hobb, Anna McCaffrey, Greg Keyes, Susanna Clarke, Zsoldos Péter (a klasszikus Távoli tűz új kiadása 1160 forintért), Brandon Sanderson, Peter S. Beagle, Kleinheincz Csilla, és sokan mások. Az akciós könyvek megrendelői között pedig 3-3 db. Dragon Age (PC), Crackdown 2 (XBOX 360) és társasjáték (Hadurak, Beowulf, Kragmortha) lesz kisorsolva.

Kissé fura, hogy bár fantasy akcióként van meghirdetve, mégis becsúszott néhány sci-fi is, egész pontosan három Cherubion antológia, a magyar Halálosztó 2029 két gyűjteményes kötete, A burok Stephanie Meyer-től, Brandon Hackett Poszthumán döntés c. regénye, illetve a Levegő Geoff Ryman tollából (no meg a Távoli tűz, persze). Az akció oldala itt érhető el.

Update: Az elkeseredett sci-fi rajongók remélhetőleg nem mentek messzire, mivel a Galaktika is akciós hétvégét hirdetett. 35% kedvezmény, a szerzők között a Sztrugackij fivérek, Nourse, Pohl, Silverberg, Clarke. Polcra fel!

A nyári hőségre és az ezzel kapcsolatos programokra való tekintettel megszakítjuk adásunkat! (Értsd: lusta voltam rendes befejezni mára egy rendes posztot, de egyelőre még tartanám magam a hetti kettőhöz.)

Habár a digitális könyvek Magyarországon különféle okokból egyelőre eléggé nehézkesen terjednek (már a hivatalos kiadás, természetesen), angol nyelvterületen pár napja örülhettek a hírnek, hogy az Amazon havi eladásait tekintve a digitális kiadások először haladták meg az elkelt keményfedeles könyvek számát. Azt pedig még a magamfajta keményvonalas papírhívők is kénytelenek elismerni, hogy az e-book ugyan valóban nem adja vissza az igazzy könyv olvasásának hangulatát, viszont olcsósága (legalábbis a legtöbb esetben) mellett egy igen komoly előnye is van, nevezetesen a fizikai méret tulajdonképpeni hiánya miatti tárolhatóság és hordozhatóság. Ezek pedig legalább akkora súllyal esnek a latba, mint az ár, hiszen ha valaki viszonylag gyakran utazik vagy költözködik, egy USB-kulcson elférő gyűjtemény sokkal célszerűbb egy két köbméteres ládánál.

De térjünk vissza az olcsóságra, amivel egy bizonyos szint felett már tényleg versenyezhet a papír, hiszen a szerzők és kiadók különféle megfontolásokból egyre gyakrabban tesznek ingyenesen hozzáférhetővé könyveket a neten. Ma két ilyet ajánlanék az olvasók figyelmébe, azzal a kiegészítéssel, hogy én mindkettőbe csak beleolvastam, a szerzők neve is ismeretlenül cseng, szóval zsákbamacska az olvasásuk. Mindenesetre ingyenes zsákbamacska, ami már önmagában nem rossz.

Az elsőt minél gyorsabban ajánlatos saját tárhelyre menteni, lévén a WOWIO csak a hónap végéig tette elérhetővé Daniel A. Rabuzzi The Choir Boats című regényét. A könyv egy trilógia első kötete (ugye, a kiadók ama bizonyos megfontolásai nem csak aranyszívet takarnak), és ha hihetek az elszórt infóknak, akkor inkább egy könnyed, fiatal olvasóknak szóló fantasy-mese keverék. Az 1800-as évek Angliájában járunk, azonban ez a Föld különféle veszélyes átjárókon keresztül kapcsolatban áll egy másik világgal is. Philip Pulman óta tudom, hogy érdemes néha-néha ránézni a hasonló YA kategóriájú regényekre, remélhetőleg ez is kellemes olvasmány lesz. Lehúzható innen (ismétlem, csak július végéig él a lehetőség).

A másik ajánlat a fülszöveg alapján egy sötétebb hangulatú, kisregény hosszúságú sztori, címe The Painted Darkness, a szerző Brian James Freeman. A Henry nevű főszereplő gyermekkorában olyan szörnyűséget látott, amelyet ki is zárt emlékei közül - de évtizedekkel később, felnőtt fejjel talán ismét szembe kell vele néznie. Az ilyen pszicho-horror jellegű történetek nem a kedvenceim (a háttérben, könyvespolcom időtlenségbe meredt, porszagú hátsó soraiban sötétzöldes köd kezd el sejtelmesen áramlani a Lovecraft-összesből), igazából a fülszövegből nem is teljesen egyértelmű a zsáner, de azt az egy megabájtot csak rá lehet szánni egy potenciálisan kellemes olvasmányra.

Véget ért a móka mára, jövő héten ismét visszatérek legutóbbi olvasmányaimhoz, a két ingyenes könyvre pedig még talán visszatérek, ha rájuk kerül a sor.
 

A nyári szezon jegyében kalandozzunk el most kissé a fantasy és a sci-fi fajsúlyos világától a lazán gaslight-viktoriánus sorozatgyilkolós eposzok felé. A Calebb Carr által írt A halál angyala kellemesen vegyítette a CSI-generáció sablonos történeteit a mostanában divatos viktoriánius környezettel, visszahelyezve a sorozatgyilkosok mítoszát eredeti idejükbe, Hasfelmetsző Jack és Sherlock Holmes világába, no persze erős amerikai, New York-centrikus mellékízzel. Most a nyomozócsapat visszatér, hogy tudományos módszereivel ismét megoldjon egy sötét bűnügyet, amelynek ráadásul már világpolitikai következményei is lehetnek. Laszlo Kreizner (ezek a magyarok mindenhol ott vannak), New York alvilága, a századforduló birodalmi lázában égő amerikai politika, és természetesen egy bűnöző, akit csak a kor társadalmi elvárásainak keretét feszegető Laszlo-csapat kaphat el a maga kísérleti módszereivel. Ígéretes keverék, de vajon összeáll a végeredmény?

Az első komoly eltérés az előző kötethez képest A sötétség angyala új narrátora. Az újságíró Mr. Moore helyett ezúttal a fiatalkorú bűnözőből a doktor védencévé avanzsált "Csöves" Stevie Taggert szemszögéből követhetjük az eseményeket, aki a keret szerint húsz évvel az események után veti papírra emlékeit. Ez a keret tulajdonképpen magyarázatul is szolgál számos olyan szöveghelyre, ahol a regény nézőpontja erősen kisiklik a tizenéves Stevie szemszögéhez képest, hiszen így nyugodtan állíthatjuk, a felnőtt Taggert próbálja magyarázni utólagosan a történteket. Kevésbé szerencsés azonban Stevie narrátori tevékenysége abból a szempontból, hogy nem lévén fontos nyomozó karakter, az író igen gyakran kényszerül némileg erőltetettnek tűnő eszközök alkalmazására, hogy az olvasó ne maradjon le semmiről. Stevie-nek utólag elmagyarázzák a fejleményeket, új információt csak úgy kap a csapat, ha mindenki (így Stevie is) jelen van, és persze Stevie többször is csak hallgatózással képes betölteni az olvasót tájékoztató narrátori funkcióját. A karakter ilyetén mozgatása ugyan nem annyira erőltetett, de azért észrevehető. Tekintve, hogy főszereplőként Stevie nem sok saját szállal bír (a Kat nevű utcalány rajta keresztül kerül a képbe, illetve időnként a csapat kihasználja Stevie alvilági ismerettségeit, képességeit), bennem felmerült a kérdés, nem lett volna-e jobb egy másik szereplőt kiválasztani narrátornak.

Erre talán alkalmasabb lett volna a női magánnyomozóként működő Miss Howard, hiszen maga a központi ügy erősen kapcsolódik a nők társadalmi helyzetéhez a modernizálódó, mégis konzervatív Amerikában. Maga a bűntett azonban - legalábbis első látásra - nem gyilkosság, hanem "csupán" emberrablás: a Spanyol Birodalom egyik diplomatájának lányát fényes nappal rabolják el édesanyjától, s egy ilyen ügy nyilvánosságra kerülése könnyen elősegíthetné az egyébként is érlelődő háború kitörését. Női a bűntett abban az értelemben is, hogy a nyomozás során a legnagyobb probléma éppen a nőkről alkotott társadalmi kép, ami megakadályozza Kreizler társaságát abban, hogy minél gyorsabban az igazságszolgáltatás elé idézze és elítéltesse a tettest - akinek kiléte egyébként már a regény első harmadában kiderül, a cselekmény innen kezdve a részletek és a motiváció felderítése mentén zajlik, vagyis a régivágású krimik szalonjelenete helyett itt is inkább a modernebb regényekre és sorozatokra hajaz a befejezés. 

Ez a megállapítás áll persze magára a nyomozásra is, ami inkább emlékeztet egy CSI-epizódra. Carr ismét beveti a századforduló tudományos arzenálját, amely tulajdonképpen már szinte minden mai módszert felölel, ha kezdetleges módon is. Ballisztikai vizsgálat, daktiloszkópia, hajszálak mikroszkópos elemzése, fantomkép készítése, és természetesen maga a pszichológia profil. És nem marad el a végső leszámolás nagyjelenete sem, amely azonban számomra elég erőltetetten akciófilmesnek tűnik. A könyv végére ugyanis a karakterek olyan helyzetbe kerülnek, amely egy egész bűnbandával állítja őket szembe. És ekkor, mintegy varázsszóra várva, hirtelen előáll valaki, aki azonnal rendelkezésükre áll a megfelelő eszközökkel. Ez a befejezés kétségkívül akciódús, de végig azzal az érzéssel olvastam, hogy a szerző csak azért hoz be két újabb karaktert, hogy valahogy megpróbálja kisegíteni hőseit egy egyébként reménytelen szituációból. Ez persze valamilyen szinten műfaji sajátosság, de számomra sokat rombolt a regény egyébként reálisan felépített világán.

Hiszen maga a környezet, a századforduló New York-ja (a város és az állam vidéki részlete is) ismét remekül sikerült. A vegyes csapatnak köszönhetően a New York bandái című filmet idéző alvilágnak és a keleti part nagypolgári elitjének világába is betekintést nyerhetünk. Mindemellett pedig A sötétség angyala számos témát képes úgy magába olvasztani, hogy azok simán olvadjanak be a regény egészébe: a már említett gender kérdéstől az amerikai imperialista politikán át a már az első regényben is fontos kriminalisztikai és tudományos kérdésekkel bezárólag az olvasó átélheti az évszázaddal ezelőtti USA városi polgárának mindennapjait, a nyomozás során nagyívű tablóként bontakozik ki a korszak kül- és belpolitikája, mindennapjai. Ahogy az első kötetben, itt is találkozhatunk valóban élt személyiségekkel a kötet lapjain, fikció és történelem általában gond nélkül alkot egységes egészet, leszámítva talán a regény végét, ahol a már említett módon kissé erőltetettnek éreztem a valós karakterek beillesztését, ha maga a jelenet át is köthető a hamarosan bekövetkező spanyol-amerikai háború felé. Carr láthatólag gondos kutatómunkát végzett a kötet történelmi és krimininalisztikai aspektusait tekintve, maga a regény címszereplője és annak bűnei is valós ügyekre és személyekre épülnek, így a témában járatosak hamar felismerhetik a kötet végi köszönetnyilvánításban említett ügyek és könyvek hatását, különösen Diane Downs-ét.

A fordítással kapcsolatban meglehetősen vegyes érzéseim vannak. A szöveggel és a stílussal nincsen különösebb probléma, bár egy-két helyen visszaköszönnek angolos mondatszerkezetek. Minimum erősen véleményes azonban, hogy pl. az angol helységnév Ballston Spa Ballstonfürdővé lesz a magyar fordításban (utcái között a Fő és a Bath utcákkal). Sajnos azonban nem csupán egy véleményes fordítással, de szerkesztési hiányossággal állunk szemben, mivel az eset nem egyedi, az angolos és magyaros formák váltakoznak a szövegben, így például egyazon oldalon szerepel az East folyó és a Keleti folyó forma (míg a legtöbb tulajdonnév marad teljesen angol alakban). Hasonló, de már tartalmi jellegű hiba, hogy a könyvben többször emlegetik a közeli Washington államot, ami egy New York államban játszódó történetnél minimum meglepő. Az 553. oldalon aztán a fordító (vagy az olvasószerkesztő/korrektor) is ráébred a tévedésre, hiszen míg az oldal tetején továbbra is Washington államról beszélnek a szereplők, a lap alján már Washington megyéről. Egy közel hétszáz oldalas kötetnél az ehhez hasonló hibák apróságnak tűnnek, de mivel több esetben is egy oldalon belül zavarodik össze a szöveg, apró baki helyett így máris érthetetlen fordítói/szerkesztői szarvashibáról van szó. Mivel a kötet nem mentes néhány tipikus hibától sem - a tengerészgyalogos és a haditengerész akkor sem szinonímák, ha mindkét haderőnem a tengerészeti miniszter alá tartozott is -  sajnos az összhatás messze van a tökéletestől. (Ráadásként a fülszöveg is tartalmaz egy elég komoly tartalmi tévedést. Az eredeti angol szöveget nem olvastam, amennyiben ezek onnan kerültek volna át, természetesen sztornó.)

A sötétség angyala jól megírt, olvasmányos könyv, viszont a viktoriánus CSI koncepció már természetesen nem üt annyira második alkalommal. A továbbra is jól eltalált ügy és a nyomozás menete pozitív, míg a kissé szürke nézőpont-karakter (ami egyébként láthatóan a koncepció része volt, maga Carr is megemlíti a stílus egyenetlenségeit, azt Stevie számlájára írva) és a befejezés, no meg az egyébként jó fordítás apróbb, de bosszantó hibái negatív irányba nyomják az értékelés mutatóját. Az összkép azonban pozitív marad, hangulatos kis krimi féltégla ez, érdemes elolvasni.

Az űr, a legvégső határ... Ja, bocs, másik univerzum. Mindenesetre a világűr meghódítása a sci-fi egyik legrégebbi toposza, ami új löketet kapott a harmincas évek rakétakutatásai, és természetesen az ötvenes-hatvanas évek űrversenye jóvoltából. Majd a hetvenes évektől kezdve a nagy űrprogramok kikoptak a szuperhatalmak változó költségvetéseiből, és így a sci-fi irodalom nagyszabású elképzelései is egy fokkal szerényebbre lettek véve. 2010-ben (Semmi Jupiter körüli expedíció?) pedig lassan az is alig érezhető, hogy az ún. űrkorszakban élünk:a világűr felfedezésének lehetősége és gyakorlati megvalósítása mellékvágányra került. Elég csak megnézni bármilyen ötvenes évek körüli hard sci-fi regényt, netán novellát: 2010-re állandó holdbázisok, netán megkezdett terraformálások, a külső naprendszerbe induló emberi missziók stb. szerepeltek a forgatókönyvben. A képregény egyik mestere, Warren Ellis, pedig egy röpke párhuzamos történelem sztoriban bemutatja nekünk, hogyan is válhatott volna valóra mindez. Legfeljebb egy kicsit másképp...

A Ministry of Space valóban párhuzamos történelem, a világűr meghódításában élharcos minisztérium azonban nem Washington vagy Moszkva, hanem London alá tartozik. A MoS világában 1945-ben a britek szerezték meg a német rakétatechnológia know-how-ját és természetesen magukat a német tudósokat, és így az amerikaiak és a szovjetek helyett a Brit Birodalom vált a világűr első felfedezőjévé, míg a "jenkik" első sikeres önálló startja egészen 2001-ig váratott magára. A MoS valójában annak a brit űrprogramnak a krónikája, amely az elvárt tempóban valóra váltotta a korszak sci-fi irodalmának összes népszerű ötletét. Illetve John Dashwood története, aki a MoS világában eme program kiötlője és hajtóereje, egy ambíciózus, ravasz, célorientált katonatiszt, aki eme tulajdonságai segítségével az egész emberiség - de legalábbis Nagy-Britannia - történelmét képes más útra terelni. 

A képregénynek tulajdonképpen nincs is hagyományos értelemben vett cselekménye, valóban krónikaszerűen villant fel részleteket az alternatív brit űrprogram közel hatvan évéből. A keret 2001-ben játszódik, mikor Sir John Dashwood kénytelen a Churchill űrállomásra utazni az amerikaiak sikeres fellövése kapcsán. Minden más csak néhány füzetoldalnyi visszaemlékezés a program különböző időszakaira: a háborús kezdettől a Right Stuff-szerű kísérleti fázison és az első sikeres űrrepülésen át a Hold és más égitestek meghódításáig. A MoS üzenete tulajdonképpen Dashwood utolsó beszédében olvasható: ebben a világban mindennek ára van, minden nagyság mögött ott rejlik a zavaros és morálisan megkérdőjelezhető kezdeti időszak. És a kezdeti ár megfizetése rányomhatja bélyegét a későbbiekre is: bár a MoS szigorúan csak a brit űrprogram krónikája, a háttérben folyamatosan ott vannak az utalások a mögötte álló alternatív brit társadalomra is. Ez különösen látható a képregény utolsó kockáiban, amelyek szerintem szinte zavaróan előtérbe tolják a korábban a háttér részeként funkcionáló társadalomkritikus olvasatot, és erősen húzza az olvasót a Dashwood beszédében még nyitott kérdés egyik válaszának elfogadása felé pusztán amiatt, hogy az elért eredményeket bemutató képsor után következnek. Maga a szembesítés ötlete azonban szépen van elsütve.

A MoS retrofuturisztikus stílusa egy sosem létezett korszakot idéz meg, amelyben a klasszikus sci-fik űrhajóképe és városa találkozik az ötvenes évek tényleges dizájnjával, hogy aztán ez a sajátos, egyéni technológiai látvány a 2000-es évek elejére újabb árnyalatokkal gazdagodjon. Az űrtechnológia a MoS látványos stílusának alfája és omegája: többször oldalakon keresztül szinte szöveg nélkül csodálhatja az olvasó egészoldalas képeken a hi-tech vizuális himnuszát, ahogy a brit űrhajók elindulnak, avagy éppen újabb történeti mérföldkövet hagynak maguk után. A látvány kétségtelenül grandiózus, és erős a gyanúm, hogy eme grandiózusság nem csupán a kor sci-fi ötletei előtti tisztelgés, de egyben egyfajta kontraszt is: a központban álló technológia mellett a társadalom csak a már említett kisebb utalások szintjén látható, az emberiség és emberség szinte eltörpül az űr meghódításának nagysága mellett. 

A Ministry of Space nem képregénytörténeti mérföldkő, nem egy minden ízében klasszikus alkotás, amely folyamatosan képes újat mutatni az olvasónak. Viszont a retrofuturisztikus brit űrprogram alternatív valóságának erőteljes vizuális ábrázolása, a Tom Wolfe The Right Stuff (Az igazak) c. könyvét/filmjét idéző hangulat, és a későbbiekben feltűnő, bár néhol nem túl jól sikerült, társadalomkritika/morális dilemma együttese egy szórakoztató minisorozatot eredményezett, aminek három füzetére érdemes rászánni azt a kis időt két Sandman vagy Fables sztorivonal között.