Lófaszt. Nehogymá', Te vagy a bléd.. blédráner.
Szóval van itt ez a Blade Runner nevű dolog, mondhatni kult jellegű jelenség, ami - mint azt valószínűleg álmából is felköltve sorjázná mindenki - Phillip K. Dick - Ridley Scott - Vangelis - Harrison Ford - Rutger Hauer ésatöbbi ésatöbbi nevekkel jellemezhető, sci-fi és cyberpunk kult, merthogy alapötlet, meg zene, látványvilág, és egyébként is mekkora kúlság már. Mondtam már, hogy kult? Na, jelen regény úgy jön be a képbe, hogy ez az egész Blade Runnerség innen ered, szóval aki ugyan felfogta, hogy Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? nem a legideálisabb filmcím, a Blade Runner viszont értelmetlen, mer futni még csak-csak, de pengéjük nem nagyon volt, most megkapja a sztorit, miszerint volt ez a Blade Runner könyv, amiből készült irodalmi forgatókönyv is, Ridley Scott meg csipázta utóbbit, meg is vette, aztán végül mégis Dick művéből készített filmet, de az extrakúl Blade Runner címet megtartotta. Kult, ugye. Szóval ezért nem Blade Runner a Blade Runner, de a mostani ismertetőben Blade Runner a nem-Blade Runner, lévén az igazi Blade Runner. Vazz, korán van még szájberpankhoz.
Szóval 2014 van, ami 1975-ben olyan, mintha ma lenne 2049, már relatíve ugye, de se nem nincsen szó merengős keleti arcokról hotelszobákban, meghogymégakkor arról sem, hogy 2014-ben magyar választások lesznek, de ezt persze akkor Nourse még nem tudhatta, szóval a kihagyása szerintem nem szándékos. Helyette van egy rettentően elbaszott egészségügyi rendszer (na, mégis magyar választások, ugye?), ami egy posztobamai ihajcsuhajból eddigre amolyan disztópikusan kasztrálós ellátórendszer lesz, ahol csak akkor kapsz a megfázásodra valami kis gyószerecskét (abból a zöldből adna még nővérke vagy kettőt?), ha nem csak a bőrfelületet sterilizálják szuri előtt, hanem magát a kedves pácienst is szaporítószervileg. Mivel ez sokaknak annyira nem biznisz, az állami orvosok illegálisan azért házhoz mennek és némi zsetonért (áá, hogy maszekolva, pénzért, feketén, ez is csak amerika) ellátják a népet. Mandulaműtétet házilag sterilizált konyhakéssel meg hosszútávon statisztikailag nem optimális ütemesíteni, szóval vannak ezek a pengefutárok (Blade Runner. Kult.), akik a Blade Userek és a Blade Sellerek között viszik a szikét, ilyeneket, érted, innen van a név is.
Történetileg a Pengefutárban az van, hogy a regény évszázados ismérveinek megfelelően vannak karakterek, akik elügyködnek bizonyos helyzetekben és a jobb regényekben ezek a helyzetek kapcsolódnak, ez meg egy jobb regény. Van a Sánta Billy, a Doki, meg a nővérke, akinek szintén van neve, Mollynak hívják, de ki nem indul be egy fiatal nővérkére névtől függetlenül, na ugye? Szóval ezek illegáloperálnak, a Billy sántul, Doki passzívrezisztanciál a Rendszerrel szemben, Molly meg aranyosnővérkedik, amúgy nincs is pasija. Aztán jön egy ilyen betegség, amivel valami nincs rendben, már persze úgy nem alapvetően, mert a betegség ugye karakterisztikailag ilyen, benne van a fogalom jelentésében nyelvileg, hanem egyébként sem. És ha nem lesz valami, akkor a Rendszer miatt történni fog valami katasztrofális, ami alapból szerintem nem is lenne baj a Rendszer számára, de a nagy katasztrófákkal mindig az a baj, hogy a túlélők politikailag rákérdeznek, hogy kérem, ezt nem lehetett volna-e megakadályozni, mert ha igen, akkor most szintén politikailag fel lesz akasztva az apparátus, ezt hívják civil szférának, oszt mi leszünk hatalomban.
Mivel nem akarok nagyon spoilerezni, amúgy is hülyén néz ki ezerkettes ladán, ez így ennyi is. Karakterileg annyira nem érdekes a regény, mert a Billy sánta, a Doki tragikusmúltú, a Molly meg érzőszívű nővér, aki érezhetően meg lesz szexuálva valamikor Billy által, de erre csak finom utalás történik, meg azért a Doki is afféle szájberpank Magenheim Udo, világmegváltás közben ráér szívtiporni, ez sem főszál nekünk. A regény közepén, mint szíriuszi DNS-ben, van egy nagy csavar, ami mondjuk szerintem kissé korán van elsütve, mert így vártam, hogy a végén is lesz-e egy másik csavar, kettővel már fel lehet fogatni a falra is egy regényt stabilan, ha nem törik a tipli, persze polcokkal egyszerűbb, aztán ilyen mégsem következik be. A csavar maga viszont nem rossz, mert tkp. (tenkes kapitánya!) kimagyarázza a szöveget néhány olyan irreális részletből, amit gonoszan röhögcsélve előre kiírtam magamnak HB-s cerkával olvasás közben, hogy vazz, ez világépítés-hitelességileg azért nagyon nulla, de aztán kiderül, hogy talán mégsem. Így azért többé-kevésbé pásszol a világ egy hardos elvárásra, néhol kicsit lötyög, egyes helyeken néha nagyon vakarni kell, de csak nem azt nézik majd.
Szóval minden lájtossága ellenére a Pengefutár afféle überrealista-konteó-darkos világ lenne, amit sajnos echte szétcsap a hepiendesnek szánt befejezés néhány félmondata, mert nagyon szép, hogy a karakterek itt most nekiindulnak világmenteni és még össze is jön, de valahogy ez a közfelháborodásos dolog nem passzol a regény egészén végigfutó motívumhoz, miszerint kontroll van, kontroll van, és ha úgy tűnik, hogy nincs kontroll, akkor az azért van, mert a teljes kontrollhoz néha kontrollhiányérzet is kell, Aba Botond is megmondta filmtörténetileg. Érthető, nem? Szóval minden előre-, rá- és bemutatósága ellenére a Pengefutár csak nem tudta kihagyni az utolsó oldalakon a középoptimista demokráciamítosz belibbentését, mert mégis hogy nézne már ki, hogy itt vannak ezek a világmegmentős anti-establishment karakterek, akik ugyan elfilóznak azon, hogy a változáshoz establishmentesedni kellene, csak akkor meg oda az egész szimpátia, beolvaszt a rendszer, Marcuse, fogyasztói kapitalizmus, mifene, ez nem éppen amerikai hősmítosz-kompatibilis. Ezen kicsit fanyalogtam, a Lostnak is milyen vége lett már, ennyi erővel az utolsó részben kiderülhetett volna, hogy Starbuck angyal kavar valamit végig, de azért a feldobott (és jobbára elkapott, csak néha betonon toccsanó) ötletek tetszettek, nem egy rossz könyv ez, ha nem is ultimét kedvenc. Tanulság: Ne baszakodj a tébével, mert a végén herék nélkül jössz ki egy vakbélműtétről. Ilyen ez a modernitás, meg hát már Conrad is tudta, mi is van a kommunizmus mélyén, ami azóta is velünk él.
Ez van, ez egy ilyen kevésbé belőtt és néhány ódon sablonhoz tényleg meglepő frissessége mellett csak ragaszkodó sf/cp anyag a hetvenes évekből, azzal a fajta okossággal, ami kidolgoz társadalomreformáló terveket, de közben szétkapálja a káposztát a kertben, mert ahhoz nem ért. Oké, oké, szóval aszondod, hogy egészségügyi rendszerek, biopolitika, eugenika és génállomány-megőrzés, mint akár potenciális nacionalizmus-forrás, szóval emberi erőforrás és modernség, moralitás az egyén és társadalom viszonyában, a célorientált racionalizmus dehumanizáltsága, ilyen irodalmi témák is ezek, nagyon is aktuálisak, szóval minden döccenő ellenére is bejövős. Káposztát meg majd kapál valaki más, amúgy sem szeretjük annyira, jövőre inkább petrezselymet vetünk a helyére. Célszerűbb, hatékonyabb, fogyasztási statisztikailag eredményesebb.
(Van még a kötetben egy irodalmi forgatókönyv is. William S. Burroughs fogja este tízkor a Pengefutár szövegét és egy feszesre töltött fecskendőt valami olyan anyaggal, amire Dick is azt mondaná, hogy húbazmeg, aztán benyomja a VHS-lejátszóba a Snake Plissken és Őrült Stone összest (bammeg, nem is emlékszem a rózsaszín elefántokra a háztetőn), eliszogat rá, néha msn-ezik a Lynch gyerekkel, rákukkant a kedvenc shemale oldalára, aztán mikor másnap reggel hatkor rátalál az asszony egy három megadomestos magnítúdójú takarítási vészhelyzetben, a monitoron két válópernyi divx hardkórral, már ott van a kész szöveg legépelve és takarosan kinyomtatva, sorkizárt nélkül, 12-es Wingdingsben, kicsit átitatta az utolsó öt oldalt a házivegyes. Igazán megcsinálhatta volna valaki mozinak, akkor most megnézném HD-ben, aztán ülnék a stáblista után vagy húsz percig, hogy akkor most melyik Tilda volt a jobb, bazki?)
