Az űr, a legvégső határ... Ja, bocs, másik univerzum. Mindenesetre a világűr meghódítása a sci-fi egyik legrégebbi toposza, ami új löketet kapott a harmincas évek rakétakutatásai, és természetesen az ötvenes-hatvanas évek űrversenye jóvoltából. Majd a hetvenes évektől kezdve a nagy űrprogramok kikoptak a szuperhatalmak változó költségvetéseiből, és így a sci-fi irodalom nagyszabású elképzelései is egy fokkal szerényebbre lettek véve. 2010-ben (Semmi Jupiter körüli expedíció?) pedig lassan az is alig érezhető, hogy az ún. űrkorszakban élünk:a világűr felfedezésének lehetősége és gyakorlati megvalósítása mellékvágányra került. Elég csak megnézni bármilyen ötvenes évek körüli hard sci-fi regényt, netán novellát: 2010-re állandó holdbázisok, netán megkezdett terraformálások, a külső naprendszerbe induló emberi missziók stb. szerepeltek a forgatókönyvben. A képregény egyik mestere, Warren Ellis, pedig egy röpke párhuzamos történelem sztoriban bemutatja nekünk, hogyan is válhatott volna valóra mindez. Legfeljebb egy kicsit másképp...
A Ministry of Space valóban párhuzamos történelem, a világűr meghódításában élharcos minisztérium azonban nem Washington vagy Moszkva, hanem London alá tartozik. A MoS világában 1945-ben a britek szerezték meg a német rakétatechnológia know-how-ját és természetesen magukat a német tudósokat, és így az amerikaiak és a szovjetek helyett a Brit Birodalom vált a világűr első felfedezőjévé, míg a "jenkik" első sikeres önálló startja egészen 2001-ig váratott magára. A MoS valójában annak a brit űrprogramnak a krónikája, amely az elvárt tempóban valóra váltotta a korszak sci-fi irodalmának összes népszerű ötletét. Illetve John Dashwood története, aki a MoS világában eme program kiötlője és hajtóereje, egy ambíciózus, ravasz, célorientált katonatiszt, aki eme tulajdonságai segítségével az egész emberiség - de legalábbis Nagy-Britannia - történelmét képes más útra terelni.
A képregénynek tulajdonképpen nincs is hagyományos értelemben vett cselekménye, valóban krónikaszerűen villant fel részleteket az alternatív brit űrprogram közel hatvan évéből. A keret 2001-ben játszódik, mikor Sir John Dashwood kénytelen a Churchill űrállomásra utazni az amerikaiak sikeres fellövése kapcsán. Minden más csak néhány füzetoldalnyi visszaemlékezés a program különböző időszakaira: a háborús kezdettől a Right Stuff-szerű kísérleti fázison és az első sikeres űrrepülésen át a Hold és más égitestek meghódításáig. A MoS üzenete tulajdonképpen Dashwood utolsó beszédében olvasható: ebben a világban mindennek ára van, minden nagyság mögött ott rejlik a zavaros és morálisan megkérdőjelezhető kezdeti időszak. És a kezdeti ár megfizetése rányomhatja bélyegét a későbbiekre is: bár a MoS szigorúan csak a brit űrprogram krónikája, a háttérben folyamatosan ott vannak az utalások a mögötte álló alternatív brit társadalomra is. Ez különösen látható a képregény utolsó kockáiban, amelyek szerintem szinte zavaróan előtérbe tolják a korábban a háttér részeként funkcionáló társadalomkritikus olvasatot, és erősen húzza az olvasót a Dashwood beszédében még nyitott kérdés egyik válaszának elfogadása felé pusztán amiatt, hogy az elért eredményeket bemutató képsor után következnek. Maga a szembesítés ötlete azonban szépen van elsütve.
A MoS retrofuturisztikus stílusa egy sosem létezett korszakot idéz meg, amelyben a klasszikus sci-fik űrhajóképe és városa találkozik az ötvenes évek tényleges dizájnjával, hogy aztán ez a sajátos, egyéni technológiai látvány a 2000-es évek elejére újabb árnyalatokkal gazdagodjon. Az űrtechnológia a MoS látványos stílusának alfája és omegája: többször oldalakon keresztül szinte szöveg nélkül csodálhatja az olvasó egészoldalas képeken a hi-tech vizuális himnuszát, ahogy a brit űrhajók elindulnak, avagy éppen újabb történeti mérföldkövet hagynak maguk után. A látvány kétségtelenül grandiózus, és erős a gyanúm, hogy eme grandiózusság nem csupán a kor sci-fi ötletei előtti tisztelgés, de egyben egyfajta kontraszt is: a központban álló technológia mellett a társadalom csak a már említett kisebb utalások szintjén látható, az emberiség és emberség szinte eltörpül az űr meghódításának nagysága mellett.
A Ministry of Space nem képregénytörténeti mérföldkő, nem egy minden ízében klasszikus alkotás, amely folyamatosan képes újat mutatni az olvasónak. Viszont a retrofuturisztikus brit űrprogram alternatív valóságának erőteljes vizuális ábrázolása, a Tom Wolfe The Right Stuff (Az igazak) c. könyvét/filmjét idéző hangulat, és a későbbiekben feltűnő, bár néhol nem túl jól sikerült, társadalomkritika/morális dilemma együttese egy szórakoztató minisorozatot eredményezett, aminek három füzetére érdemes rászánni azt a kis időt két Sandman vagy Fables sztorivonal között.
