Warhammer. Patinás név a fantasy rajongói között:egyike volt az első realista, erősen darkos jellegű világoknak, a lenyúlás takargatása helyett pedig egyértelműen a kora újkori Európa szolgált mintául. Reneszánsz intrikák és egész világot behálózó patkányember-alagutak, korai lőfegyverek és végtelen káoszhordák, vagyis sajátos kombinációk adják meg a Warhammer világának ízét. Magyar nyelven - ahogy azt az olvasó már itthon megszokhatta - korábban csak egy félbeszakadt kiadású trilógia volt elérhető, majd pár éve beindultak a Felix és Gotrek regények. Az óriásvadász ezek közül immár  a hetedik, ami bármely fantasy sorozatnál felveti a kérdést: mi újdonságot nyújthat hat könyv után egy újabb?

Új címadási hagyományt például nem - az embernek komoly kétségei támadnak afelől, hogy a sorozat későbbi részeiben még pontosan milyen vadászni (avagy slayelni) való szörnyeket lehet még kitalálni. (Zárójeles kérdés a fordítás kapcsán: Ha már van goblinunk és hippogriffünk, akkor manticore helyett miért nem fér bele a mantikor is?) Vajon lesz-e APEH-ellenőrvadász, netán korábban kifut a lendület? Egyelőre nem úgy tűnik, elvégre a hétköznapi trollok és bestiák helyett immár a sárkányok, vámpírok és óriások is terítékre kerültek. Avagy utóbbiak közül inkább csak egy, ami kissé ellentmond a címadásnak, lévén a címben szereplő óriás teljes szerepe egyetlen csatajelenetben merül ki, amely során - spoiler! - el fog halálozni. Ahhoz képest, hogy korábban a sárkányra és a vámpírokra is sikerült egy egészestés történetet ráhúzni, az Óriásvadász sztorija eléggé kurta-furcsa, és messze nem indokolja a címadást. 

Azt már megszokhattuk, hogy Felix és Gotrek minden különösebb átmenet nélkül találja magát szemben az Óvilág legmonsztásabb teremtményeivel, de az eddigi könyvekben azért volt némi átvezetés, mifene. Ehhez képest az Óriásvadász sztorija felveszi az első oldalakon a Vámpírvadász cselekményének végénél, majd hirtelen váltással bedobja a két főhőst egy mágikus alagútba. Kétségtelenül gyors módszer az előző regény felesleges szálainak elvágására, de valahogy számomra erősen izzadságszagú megoldás az egész arra a problémára, hogy a szerző egyszerűen nem tudott mást kitalálni a szerződése szerint hót máshol játszódó regény kezdésére. Illetve valamennyire mégis: Felix és Gotrek mellett megjelenik a regény elején az elf übermágus Teclis, aki jobb híján betölti az új sztorit felvezető karakter szerepét, majd idővel hozzácsapódik a két főhős.

A cselekményről röviden annyit, hogy a elf természetesen egy egész világot elpusztító katasztrófát akar megakadályozni, részletek a regényben. Ami a többit illeti, a regény stíluselemei legalább annyira a háromötvenes parizerre hajaznak, mint a szintén durván ledarált darabokból összetapasztott történet. Az eredeti szöveg nélkül sajnos nem tudom eldönteni, hogy az angol nyelvű próza vagy a magyar fordítás hibája többek között az, hogy a szereplők folyamatosan "bölcselkednek" egymásnak. A stílus egyébként - a többi Felix és Gotrekhez hasonlóan - kiszámíthatatlan módon váltakozó, a bús-apokaliptikus merengések és a többé-kevésbé szatirikus fekete humorú jelenetek vagy a kardos-belezős csatarészek hangulata gyakran nagyon eltérő, bár külön-külön a legtöbb működne. Időnként persze átjön az ebből eredő bizonytalanság, főleg Gotrek figurájánál - az olvasó egy őrült Warhammer-törpével sosem tudja biztosan, hogy az a következő pillanatban csatabárddal vágja szét a neki beszóló mocskos rohadékot vagy felröhög és leül vele piálni - , viszont épp Gotrek háttérbe szorulása miatt ez nagyon ritka és akkor is kevés. Az Óriásvadászra rányomja bélyegét a harmadik főszereplő, aki jóval inkább dominálja magát a cselekményt és így az egész könyvet is, mint a korábbi F&G történetek trollvadászai, kislevi nemesei vagy egyéb fontosabb mellékalakjai.

Mindezen tényezők mellett pedig elsikkadnak a néha valóban hangulatos jelenetek, avagy az Óvilág távoli múltjába bepillantást adó infómorzsák. Míg a sorozat korábbi részeiben többnyire sikerült a Warhammer világának történelmébe ágyazni a cselekményt, az Óriásvadász világmegváltós-ősmágiás bulija egyszerűen túlzottan hack'n'slash RPG jellegűnek tűnik mondjuk Praag ostroma mellett: kitalálunk valami hátteret arra, hogy milyen módon került össze a parti, bedobunk néhány olyan gonosz NPC-t, akik valahogy túlélték az előző regényt, gyakunk egy délutánt, aztán pá. Ez a gyengeség persze már megvolt a korábbi F&G sztorikban is - különösen a novellafüzérre hajazó első kötetben - , de az Óriásvadász esetén különösen szembetűnő. Vannak ugyan elszórt utalások arra, hogy a Káosz újabb offenzívája és az Elődök mágiája még meghatározó lehet a világ sorsát tekintve, netalán maga Gotrek is valamilyen magasabb erő eszköze, dehát ez nem sok.

Egy hirtelen induló történet, a két címszereplőt simán lejátszó harmadik figura, teljesen lineáris hentelős cselekmény - néhány jól sikerült szövegrész sajnos nem tudja takarni az Óriásvadász hibáit. Az eddigi Warhammer könyvek sem voltak a zsáner nagy klasszikusai, nagyjából hozták az átlagos RPG-irodalom szintjét, de az Óriásvadász ezekhez képest is leszállóágon van. Még ha Teclis visszatérő szereplő is lesz a következőkben, avagy a regény csak felvezető egy átívelő cselekményszálhoz (ami számomra elég gyanús), önmagában akkor sem tudnám ajánlani a megszállott Warhammer-gyűjtőkön kívül senkinek sem. Tucatfantasy egy sokkal jobb lehetőségeket rejtegető világ díszletei között.