"Ahhh! Chainsaw! The great communicator!"
A Doom: maga a számítógépes játékok legendája, a popkultúra ikonikus programja. A Doom 1993-as megjelenése annak ellenére rengette meg alapjaiban a számítógépes játékok szubkultúráját, hogy minden téren biztos alapokra építkezett. Az elődök ellenére azonban ez a játék lett a később fps néven ismertté váló kategória névadó darabja, amelyre a Doom-klón kifejezés majdnem egy évtizeden át volt használatos. Látványos 3D grafika, óriási fegyverarzenál, élvezetes deathmatch üzemmód (akkor háromra mindenki indítja...), a shareware terjesztési metódusnak köszönhető ismertség, no meg az egészet megkoronázó gótikus techno-horror látványvilág, ami fokozatosan váltott át az első pályák űrbázisos sci-fi épületeiből egy Dante mestert is elismerő füttyentésre ösztönző Pokolig. Azóta persze a Doom megélt x+1 folytatást, kiegészítőt, portolást, modot (illetve wad-ot), a motort teljesen felújító újraírt verziókat, 2D felülnézeti és oldalnézeti feldolgozásokat, mozifilmet, táblás játékot, ascii roguelike feldolgozást(!), regényt (és a szerzői jogok miatt sosem aggódó rendszerváltás korszakában két magyar regényt), a készítésről, a legendás id-ről, a csapatról, avagy a popkultúrás nyomokról készült könyvet, egy modja egyike volt a játékszoftverek katonai alkalmazásának úttörője az amerikai tengerészgyalogságnál, és még napestig lehetne sorolni. És természetesen ne feledkezzünk meg mai posztunk sztárvendégéről, a legendás Doom képregényről sem!
A Doom képregény 1996-ban - kis példányszámban - került kiadásra, egyrészt egy játékkiállításon osztogatott promóként, másrészt a 10 000 darabos limitált id Anthology gyűjtemény mellé csomagolva. Utóbbiból ugyan rendszeresen lehet találni az ebay-en, de jellemző módon a legtöbb példányból már eltűntek a CD-k melletti extrák, így a tizenhat oldalas képregény is. Szerencsére azonban 2003-ban - az első Doom kiadásának tizedik évfordulójára - a Doomworld közkinccsé tette a szkennelt változatot, ami minden cécó nélkül megtekinthető az oldalon.
Tizenhat oldalba sűríteni egy komplex történetet még a képregényes szakma legnagyobb neveit is komoly kihívás elé állítja - de a Doom képregény készítői egy percre sem vették fontolóra bármiféle cselekmény beillesztését. Pontosabban szólva van egy drámai alapszituáció: tengerészgyalogosunk (a névtelen Doomguy) találkozik a Cyberdemon főszörnnyel, akit nem tud kinyírni, ezért elindul valami kib*szott nagy fegyvert keresni. A továbbiakban főhősünk a népmese klasszikus szabályainak megfelelően találkozik különféle ellenségekkel (őket szétlövi), különféle akadályokkal (ezeket szétlövi), logikai feladványokkal (ezeket szétlövi) és morálfilozófiai-ökopolitikai problémákkal (ezekről jobbára más dolgok szétlövése vonja el a figyelmét).
Ami a rajzokat illeti, a Doom kevés újat mutat a nyolcvanas években megszokott comic stílushoz képest, ahogy a színezés és a panelek elrendezése is hozza a konzervatív módit, amelyet néhány bevált trükk fűszerez. Doomguy ugyan képtelen két nagyjából megegyező arcot vágni, de legalább mindegyik teljesen őrült, az ellenségek nagy része pedig a hozzáadott belsőséges (értsd: belsőségekben tobzódó) dizájn mellett is felismerhető, arra a két-három panelre, amíg szét nincsenek lőve cafatokra, elég ez. A helyszínek nem kapnak nagy szerepet, valahol csak szét kell lőni a monsztákat, ugye, de azért a robbanós hordóktól kezdve a radioaktív pocsolyákig találkozhatunk számos ismerős elemmel. A képregény borítójának (Knee-Deep in the Dead) megfelelően csak a Doom első epizódjának UAC szabványfolyosóival találkozunk, a második epizódtól feltűnő organikus/démoni dizájn nem lelhető fel. (Villámkérdés: honnan tudjuk, hogy nem csak a Knee-Deep in the Dead van feldolgozva?)
Ami viszont kötelezővé teszi a képregényt, az a szöveg (valljuk be, ez egy Doom ihlette alkotástól elég szokatlan). A narrációban és a buborékokban betekintést nyerhetünk Doomguy gondolataiba, amelyek egy fps főhőshöz képest átlagosnak mondhatóak: nagyobb fegyvert szerezni, mindenkit kinyírni, GOTO 1. Doomguy ugyanis komplett őrült, és ebben a tekintetben erősen hasonlít a magyar Doom regény berserker módba kapcsolt (fél) főszereplőjére. A beszólások skálája a gyerekesen ostobától (You are huge! That means you have huge guts!) a Doom néhány aspektusával ironizálón (Big-mouthed floating thingies! It's always something!) keresztül addig a WTF-kategóriás monológig terjed, amit a nukleáris hulladék veszélyeiről és a következő generációkról ad elő tengerészgyalogosunk. Igazából itt dől el, hogy is áll az olvasó a Doom képregényhez, hiszen a szövegek elképesztő módon blődek önmagukban is, de szorosan egymás után elsütve szinte új dimenziót adnak egymásnak, az olvasó már várja, milyen C-kategóriás marhaság lesz a következő oldalra eső belezés közben.
A Doom képregény az "annyira szar, hogy már jó" kategória egyik éllovasa - nehéz eldönteni, hogy mikor szándékosan zseniális a túlerőltetett pózolás és mikor szól az alkotókból valami gombaféle. 16 oldal teljesen agyatlan öldöklés Doom módra, a nyolcvanas-kilencvenes évek (nomeg a jó öreg Duke, a nagy konkurens) akciófilmjeinek tipikus beszólásaival fűszerezve. Ha komolyan vesszük, elképesztően gagyi - ha még komolyabban, éppen ennek az elképesztő gagyiságnak az önironizáló bemutatása. Tökéletesen átadja az első személyű lövöldék első generációjának filozófiáját: ki kell irtani a sok mocskos rohadékot. (kopirájtok báj tuggyukkik)
Alant: a képregény slideshow-változata, a Doom klasszikus hangeffektjeivel dúsítva, narrációval (utóbbi azért nem feltétlenül a legjobb). Beteg.
