Vannak olyan történetek, amelyek hatásmechanizmusa teljes egészében egy végső csavarra épül (pl. a Más-világ c. film), ezeket nem lehet spoiler nélkül ismertetni. Vannak olyan történetek is, amelyekkel kapcsolatban mindenki csak cinkosan kacsint ránk, hogy ezeket nem lehet spoiler nélkül elmondani, annyira húbazzeg - aztán elolvassuk/megnézzük őket, és fogjuk a fejünket, hogy inkább hábammeg, ezt már a tizedik oldalon tudtam, ez a nagy csavar? Az Agyar kapcsán nem vagyok benne teljesen biztos, hogy melyik csoportba is sorolandó, bár az előzetesen olvasott ismertetőkben kiemelt csavar tekintetében erősen hajlok a második felé - viszont a könyv második fele nem csupán egy csavart tartalmaz, és a "valóság" ismeretében is működik a könyv sejtető leírásmódja.

De mi is ez az Agyar? Steven Brust magyar származású amerikai szerző regénye, aki elsősorban a Vlad Taltos sorozattal szerzett hírnevet magának (bár profi írótól szokatlan módon egy Firefly fanfiction regényt is írt), és mint az a karakter nevéből is kitűnik, gyakran nyúl a magyar folklórhoz, vagy legalábbis az angol anyanyelvű olvasó számára egzotikus magyar nevekhez. Könyvei közül magyarul tudomásom szerint csak a Lerombolt palota jelent meg még a magyar fantasy-kiadás "hőskorában" (=olvashatatlan fordítás). A klasszikus fantasy eposz Vlad-sorozattal ellentétben az Agyar leginkább urban fantasy besorolást kaphatna, a magyar motívumok szerepe minimális. Mellékesen a magyar olvasó épp eme kevés elem miatt erős hendikeppel olvashatja a könyet, lényegében azonnal tudhatja a regény egyik "nagy titkát". Ezt a hatást mondjuk az amerikai olvasónál is kiválthatja a fülszöveg - én már láttam a műfajból néhány nagy klasszikust, de az első négy mondatban összefoglalni mindazt, amit az író lassan szép lassan sejtetne az olvasóval a könyv első felében azért eléggé nonplusultra megoldás.

Másrészt azért ez a sejtetés a fantasy történetek világában legalább közepes szinten mozgó olvasó számára nem is annyira szép és lassú. Ezért is olvastam meglepve néhány netes ismertetőt a cinkos kacsintásos fajtából - aki a főszereplő karaktervonásaiból és az elejtett utalásokból nem rakja össze a nagy képet, az tényleg olvassa inkább Edgar Ken Rhodes Mélyűr című hmmm... szigorúan technikai szemszögből nézve tulajdonképpen könyvét. Ennek ellenére azonban az Agyar szövegszinten nagyon is jól működik, mivel a cselekmény csavara mellett két érdekes technikával dolgozik. Egyrészt a regénynek sajátos töredezettséget ad, hogy az egyes fejezetek a főszereplő naponta gépelt utólagos beszámolói, vagyis a folyamatos idejű első személyű elbeszélés és a külső narráció hatásai vegyülnek: a cselekmény nem egyidejű a szöveg keletkezésével, de nem is egy utólagos beszámolót olvasunk. Brust igazán remekül használja ki ennek az elbeszélésmódnak a lehetőségeit Agyar karakterének önigazoló, netán éppen vívódó vonásainak ábrázolására. Másrészt a regény másik sajátossága, nagyrészt pont ennek a narrációs módszernek köszönhetően, hogy teljesen más áll fókuszban, mint egy hagyományos akcióorientált regényben. Ahogy az egyik újrakiadást reklámozó Jo Walton találóan fogalmazta meg kritikájában, az Agyar hatásában olyan, mint a vörös alakos attikai vázák a megelőző fekete alakos stílushoz képest: a cselekmény valójában a kitöltetlen, üres jelenetekben található.

Leginkább emiatt érzem úgy, hogy az Agyar körüli netes hype időnként erősen félrevezető. A fülszöveg és a spoilerezés valóban elveszi az olvasótól egy teljesen ártatlan első olvasatban rejtező egyik potenciális meglepetést - de azért ez a meglepetés annyira nem lenne nagy. Ellenben a valóban ritkán látható narrációs technika nagyon is működik ebben az akciószegény, a főszereplő belső vívódásaira koncentráló történetben. Ha valaki azt a bizonyos húbazzeg hatást várja, netán valami akciódús hentelős urban fantasyt olvasna, nyugodt szívvel hagyja ki az Agyart. Aki értékeli a szöveggel és a történetmesélés formáival való kísérletezést, annak valószínűleg kellemes olvasmány lesz a könyv, mert minden morgásom ellenére azért élveztem - egyszerűen csak az olvasott kritikák nem a megfelelő elvárásokat támasztották bennem. Az Agyar véleményem szerint nem az a korszakos remekmű, mint aminek néhány kritika beállítja, de határozottan jól megírt regény. Ja, hogy miről szól? Van benne egy pasas, akinek nincsenek gondjai, aztán szokás szerint rájön, hogy mégis, vagy legalábbis csinál magának és megpróbálja azokat megoldani. Persze van benne nő is, sőt nők, meg persze borongós kisvárosi környezet, sötét múlt, csók, ölelés, talán szerelem, meg egy viszonylag nyugodt kísértet. Ennyi elég?