A cyberpunk halott. Oké, talán nem minden értelemben, de egy dolog kétségtelen: a nyolcvanas években még távoli jövőképnek tűnő cyberpunk ötletek nagy része napjaink technikai valóságának részévé vált, és sajnos a cyberpunk disztópiák és 2009 valósága között is könnyen felfedezhető rengeteg, többé-kevésbé erőltetett, párhuzam. Hogy mindennek mi köze van a Szabadesés rádió című regényhez? Csupán annyi, hogy míg az abban ábrázolt technológiák nagy része tíz-húsz éve még szintén nehezen elképzelhetőnek minősült volna, addig a webikszes generáció számára szinte teljesen természetes a leírt közeg - néhány mozzanatában pedig akár elavultnak is nevezhetnénk.
A Szabadesés rádió egy rock sci-fi - ami önmagában a popkultúra utóbbi éveinek fontos szeletét vetíti fel. Egyrészt tehát a regény valóban nevezhető a cyberpunk fejlődésének (vagy inkább a valós technikai fejlődésre reflektálásának) újabb lépésének, másrészt a Szabadesés világa ismerős és reális. Van nagyongonoszésmegalománszociopata ellenség és ellenállók, de ez inkább emlékeztet a globalizmus támogatóinak és ellenzőinek konfliktusára. Van persze világméretű hálózat is, de a felhasználók 99,5%-a nem dekás vagy hacker, maximum illegális zeneletöltő. És vannak egyre inkább távolodó űrbeli kolóniák is, de brutális gerillaháború helyett inkább a médiahátrány ledolgozása elsődleges feladatuk. Összefoglalva: a regény sikeresen kerüli el vagy dolgozza át az elmúlt években lassan megmerevedő cyberpunk toposzokat, a nagy ötlet pedig épp az benne, hogy nincs nagy ötlet.
Vagyis mégis: a Szabadesés rádió az a könyv, ami mellé a kiadónak már eleve csatolnia kellene egy zeneválogatást, vagy elrejteni a főszövegben egy torrent fájl linkjét. Az általam olvasott fantasztikus történetek közül egyedül az Őrség-tetralógia kötődik nyilvánvalóan ennyire a zenéhez, de a Szabadesés esetében az nem csupán ihlető, de aktív főszereplő. Az főszereplő Aqualung maga a sztereotíp öregedő rockzenész, aki pusztán lázadásból vág neki a világmegváltás feladatának - futurisztikus gépkarabélyok és harci delfinek helyett egy akusztikus gitárral és egy általa feltalált érzelembefolyásoló Gépezettel. Aqualung mellett a másik főszereplő, a Quin Taber nevű programozó jóval sablonosabb karakter, a főgonosszal személyes rossz viszonyt ápoló programozózseni, némi pszichológiai defektussal. Esetenként felvillan néhány érdekes apróság a gyermekkorából, illetve érdekes fordulatot vesz egy MI-vel kapcsolata a regény végére, de összességében ugyanolyan szürke alak, akár a regényben a mastermind szerepét betöltő egykori főnöke. A többi karakter szintén nem hagyott bennem mély nyomot: egy szabványzenekar ironikusan szabványjellegű tagjai, néhány ismerős, egy durván karrierista beosztott, a politikai ikonná váló rocklegenda. Funkcionálisak, de semmi igazán maradandó nyomot nem hagynak egyszeri olvasás után.
Mindez persze annyira nem gond, mivel a regény fordulatos cselekménye és a mindent eltöltő rockfeeling önmagában is elviszik a hátukon a regényt. Ahogy a két főszereplő útja mintegy véletlenül kereszteződik és elvezet a (nem teljesen megszokott) világmegváltás felé, elkerülve a sablonos karatézós-partraszállós jeleneteket és az atomháború utáni külvárosokban százasával élő veterán katonai dekásokat... Nos, mindez igazán üdítően hat. A múlt század második felének rock- és hippikorszakának politikai és antipolitikai töltete remekül fonódik össze a globalizáció és a net jelenlegi kérdéseivel. Szó se róla, a Szabadesés megírása óta a WebCense (MS/Google) által elképzelt net mellett megjelentek más koncepciók is, de ettől a regény semmit sem veszített aktualitásából.
A Szabadesés rádióval az elsőkönyves Matthew Jarpe végre újabb realista injekciót adott a cyberpunk zsánernek - utoljára a Snow Crash sajátos franchise-világát élveztem ennyire. A Szabadesés nem megváltó vagy zsáneralapító munka, "csak" egy korábban szinte ismeretlen szerző emlékeztetője az olvasó számára, hogy egy lelkesen geek és nyitott szemmel járó író mindig képes fantasztikumot és újdonságot varázsolni a hétköznapiból és a megszokottból. Sci-fi és cyberpunk rajongóknak erősen ajánlott, de valószínűleg bármelyik zenerajongó is majdnem olyan hamar végez a könyvvel, mint ahogy az iPod és a Last.fm a következő heti hallgatnivaló áttöltésével és címkézésével.
