...A szikár és vöröses fű, mint lángoló ujjak markolásztak a réten, és vékony sávokban húzódtak végig a csupasz lankákra, s kúsztak fel egészen a hegyhát bokájáig. Az egész kép úgy vált ki az amúgy is borús környezetből, mint alattvalók könyörgése a nagy királyhoz. A sovány folyások, mint ijedségében megrezzent pók, behálózták a sötétség szent országát, s utaltak félelem világára. Suhanó lépteikkel, magával sodortak mindent, ami útjukba került...

Íme a fantasy regények ultimét Zuzu Petas-a, amit olvasni olyan, mint sajtreszelővel maszturbálni: érdekes, de inkább kellemetlen. A Helliconia legendásan pocsék szövege esetén legalább megvolt a ludas, de itt szó sincs fordításról: ezt a regényt magyarul írták. Vagy legalábbis egy olyan nyelven, ami nyelvtanát, helyesírását és szókészletét tekintve majdnem megegyezik a magyarral, csak néha tűnik érthetetlennek. A népek harca magánkiadás lévén valószínűleg igen kevés példányban talált gazdára, de ha valaki valami fura oknál fogva beszerezte, majd túlélte az első lapok megrázkódtatásait, valószínűleg sosem felejti el. 

A hősök kora lehullott, bár sokan emlékeztek még Eligor, és a többi hős a hazájukat megmentő tetteire. Nevüket ezzel olyan magasra emelték, hogy a feledés katlana ki is aludt számukra. Sorra követték egymást a különböző korok, melyek csak a haragra és hatalomra épültek, s ennek következtében nem is maradt fenn egy sem közülük (...) A harcok folytak, és a föld is halál szagú volt, az elhullott harcosok vérétől, egészen addig, amíg már-már a nappalok is éjszakává váltak...

Kezdő pozítivumként annyi elmondható, hogy az író David Gemmel műveiből nyert ihletést, ami saját szujjektív véleményem szerint jó ízlésre vall fantasy terén. Kevésbé volt jó ötlet a regényt szinte fanfic jelleggel közvetlenül kötni Drenai világához (vagy egyáltalán megírni). Így az egyszeri olvasó önkéntelenül is Gemmel munkáihoz méri, és A népek harca még az író gyengébb könyveivel szemben is csak akkor állná meg a helyét, ha azok befejezetlen angol nyersszövegét egy online fordítógépen futtatták volna át, Nemere István írt volna hozzá egy befejezést reggel nyolc és negyed kilenc között, a szerkesztő pedig egy erősen vodkás órájában minden harmadik mondatból kihúzott volna egy-egy szót, véletlenszerűen guglizott zulu és maori törzsi átkok cirill átiratával pótolva vissza a kiesett karakterszámot. Vagy legalábbis áll ez magára a szövegre, mert ami a történetet illeti, tulajdonképpen didaktikus moralizálása mellett némi mondanivalóval (és az ajánlás alapján Gemmeléhez hasonló személyes indíttatással) is rendelkezik a regény, jobb (értsd: 10 hiba/lap alatti) pillanataiban felcsillantana valamit ebből a valóban gemmelinek nevezhető dimenzióból. Sajnos ezeket a potenciális értékeket egy pillanat alá maga alá temeti a szöveg, ami egy megvadult berserker csatagoblin házilag pattintott félmázsás obszidián bunkójának minden őselemi erejével próbálja élettelen masszává annihilálni a jóhiszemű olvasó felkészületlen idegrendszerét.

Történet terén azt kapjuk, ami a hátsó borítón le is van írva: "A dicső emberek a békét próbálják fenntartani, az erdei nép, pedig az őket megillető területekért indul harcba. Mindkét fél igaz ügyért küzd, de ki tesz mégis igazságot? Ami jöhet, az a végső összecsapás, vagy talán egy harmadik nép, amely mindenkit elsöpör a föld színéről." Khmm, igen, talán nem a legjobb ötlet a cselekmény legnagyobb (és tkp. egyetlen) fordulatát lelőni a fülszövegben. Szóval vannak az emberek és a goblinok, akik egy ősi viszály miatt (a goblin nép egy megátkozott királyfitól ered, az emberek a gonosz tesótól) láthatólag heti rendszerességgel háborúznak egymással, és itt az új hirig ideje, amikor megjelenik egy Shedan nevű középőrült isteni személy az egyik emberi városban és nagy ravaszan ki akar irtani mindenkit. A szabványos történetből első látásra akár még valami közepes regény is kisülhetne, de mihelyst alaposabban megnézi az ember a cselekményt, vége az illúziónak. A szerzőnek ugyanis már kezdettől volt elképzelése a regény végéről, de eme cél elérése felé minden belső logikát figyelmen kívül hagyva terelgette végig a szereplőket. Bármely más regény esetében óvakodnék túl sokat lelőni a cselekményből - itt ez már csak azért is megengedett, mert előzetes felkészítés nélkül a regény igazi nyomdaipari aknamező: mit sem sejtve lapozunk egyet, hogy hirtelen az arcunkba robbanjon egy nyolc napon túl gyógyuló mentális sérüléseket okozó jelenet.

Szóval röviden: Egy mesteremberekből álló csapat indul haza Vargas várából Lakalos felé, miután előbbi helyen komoly szakmai feladatot abszolváltak (nevezetesen: két kővel befoltozták Vargas várfalát). Lakalos városát időközben a hatalmába kerít az őrült Shedan isten (tekintve, hogy a királyi tanács legeszesebb tagjai azzal kommentálják az esetet, mikor megszállt királyuk kékes fényt árasztva, szikrázó csuklyával a levegőbe emelkedik, hogy az "egyre furcsábban viselkedik", ez nem nagy kunszt), de még előtte elindul onnan a már említett mesterek Vallon nevű inasának nagyapja, bizonyos Vaken, hogy aztán portyázó goblinok kapják el. A csapat közben találkozik egy Vadász (ehmm...) nevű goblingyilkos csókával, akit annak ellenére szívükbe zárnak, hogy az lesből lövöldözik rájuk. Időközben a goblinok mindent eldöntő támadásra készülnek új fegyvereikkel (érdekes apróság, hogy a tízezres sereg hazai felvonulási útvonala egy szarrá korhadt függőhídon vezet át, a logisztika láthatóan nem nagy goblin erény), amelyhez megszerzik a nagy Do kánt is hadvezérnek.

 Vallon és Vadász társasága találkozik a Vakent foglyul ejtő goblinokkal, akiket végül legyőznek, hogy a legnemesebb lovagi eszmék agincourt-i interpretációja nevében fogolyként lenyilazzák őket. Ekkorra már alakul a nemzetközi helyzet is, Sheldin (Vargas királya) és a Nyugaton uralkodó fia is sereget indít a goblinok ellen (utóbbit egy farkasharapás szintén megszállt gonoszőrültté teszi titokban), miközben Shedan megzombítja Lakalos lakosságát és hologramja időnként megjelenik szart kavarni a fontosabb szereplőknél. Vallonék befutnak a városba, és miután a srácról kiderül, hogy a Shedan istennőt létrehozó régi varázslódinasztia sarja (WTF? mellékesen a család öt generáció óta kizárólag nagyapákból és unokákból áll), elindulnak megsemmisíteni a végítélet könyvét. A befejezés során a goblin, az időközben egyesült ember, illetve a zombult shedani seregek találkoznak Lakalos falai alatt, és míg kint dúl a csata, bent Vallonék teljesítik a küldetést, nem csupán a shedaniakat, de az ősi átkot feloldva a goblinokat is emberré változtatva. Mindenki hepi.

Alapjait tekintve nem is lenne rossz a sztori egy átlagos fantasy ponyvához, de a cselekményt a nagykönyv összes fejezetét kimerítő típushibák tarkítják. Néha az írónak eszébe jut valami, amit haladéktalanul be kell illesztenie a cselekménybe, még ha az ötlet ellent is mond minden logikának. Erre példa az említett goblin sereg, amely kap egy drámai függőhídon átkelős jelenetet még goblin földön - láthatólag a goblin vezérkarban előzetesen senki sem merte felvetni, hogy egy korhadt, szekereket el nem bíró híd hadtáp szempontjából legalábbis erős kihívás. Nem baj, az író biztos szeretett volna függőhidas jelenetet, hát beleírta valahova. Habár a végítélet könyvéről és Vallon titkáról kap az olvasó némi infót, a megtalálás sajnos a szakirodalomban "ujjamból szoptam" terminológiával említett módon történik: az olvasónak hirtelen bedobnak egy ősi mozaikos térképet, amit persze három oldallal később sikeresen megtalálnak és megfejtenek a szereplők.

Érdekes mozzanat, hogy néha az író egyszerűen elfelejti, kik is a karakterei. A főgonosz Shedan isten léte például egyszerűen rejtély: bár vannak helyi legendák arról, hogy ő teremtette a hegységet, amelyen Vargas vára is fekszik, a regény során kiderül, hogy valójában őt hozták létre emberi varázslók Vargasból. Ezt persze még lehet magyarázni azzal, hogy a monda téved, de az azért finoman szólva is vicces, hogy Shedan úgy tört világuralomra, hogy arról Vargasban tudtak, míg a királysághoz tartozó Lakalos lakóit máig nem tájékoztatták arról, hogy istenük megőrült és X éve az "örök rabság birodalmába" van száműzve. Ez persze lehet valami koncepcióváltás maradéka is, de sajnos nem az egyetlen eset. Egy alkalommal a csapatnak be kell jutnia a lakalosi várba egy rejtett bejáraton - mivel arról van szó, hogy a lakalosi várba kell bejutni a lakalosi várépítő mestereknek, akik valószínűleg a lakalosi váron is dolgoztak, az olvasó már látna is egy gyors és logikus megoldást. Nem úgy az író, aki inkább szenvedteti néhány oldalon át főszereplőit és olvasóit (az egyik meg is hal - mármint főszereplő, az olvasó jó esetben megússza némi idegrángással), hogy aztán kiderüljön: Vadász ismeri a rejtekajtó helyét, mert Vadon vára hajszálra ugyanazzal az alaprajzzal épült (a helyi sajátosságok kihasználása valószínűleg nem jellemző a Shedan-hegység erődépítészetére). Ne kérdezzünk rá, hogy ez miért nem jutott eszébe néhány órával a jelenet előtt, mikor elindultak megkeresni a rejtekajtót, vagy hogy egy noname idegen erdőjáró miért ismeri jobban a lakalosi várat a kib...tt lakalosi építőmestereknél. Az ilyen kérdésekre választ keresők testén és lelkén nyomot hagy A népek harca olvasása: hajuk őszülni kezd, habos nyálcseppeik titkos ősi mintákat rajzolnak véresre karcolt arcukra, a nem emberi szemnek szánt szöveg torz rúnái eónokon átívelő őrületet plántálnak halandó elméjükbe, s torkukból minden civilizált nyelvben ismeretlen hangzók szakadnak ki: Nyarlatothep, a Kúszó Káosz özönvizekkel ezelőtt elfeledett himnuszai. 

Mint a fentiekből is kiderülhetett, a regény ún. hősei sajnos orbitálisan, minden együttérzést fél oldal alatt kiirtó jelleggel hülyék. (A regény közepe táján volt egy olyan elképzelésem, hogy az utolsó oldalakon kiderül majd, az egész történet valami fantasy elmegyógyintézeti területen játszódott, de - !spoiler! -  nem jött be.) Itt van például a kis csapat, amely végre eljut a gonoszőrült istennő megszállta Lakalosba, ahol mindenki csuklyás gonoszőrült világítós szemű vallásoszombivá változott (arról nem szól a fáma, hogy van-e valami gonoszőrült zombiszabó-lobbi is, vagy csak mindenki első dolga valami kapucnis cuccot felvenni zombulás után). Szóval megérkezik a Vallon gyerek és a Vadász nevű arc a városmenti farmra napnyugtakor, feleség eltűnve, eltört edény a kút mellett, erre megindulnak a városhoz, várkapu nyitva, őrök nincsenek, az utcák kihaltak, az egész város sötétbe borulva, csak a templom körül gyülekeznek fekete csuklyás alakok (akik nyilván oda se bagóznak a belovagoló emberekre). Becsületükre legyen mondva, hőseink egyből a kocsma felé veszik az irányt, ezzel háromjegyűre módosítva az olvasóban az IQ-jukról kialakult képet, már negatív skálán, négyjegyűről. És akkor itt átadnám a szót:

Vallont teljesen megriasztotta az, ami elé tárult. A helység úszott a vérben, és teli s tele volt döglött és már rohadásnak indult állati tetemekkel. Az asztalokon mécsesek égtek, s némelyik lángja már a fát nyaldosta. Vadász belépett a csapos asztala mögé de ott sem volt más a helyzet. A poharak töröttek voltak, és a kiöntött bort a legyek lepték. Vallon felnézett a plafonra és egy írásra lett figyelmes, amit minden bizonnyal vérrel festettek fel:

Emberek, goblinok, örök vesztesek...

Ez állt a falon. Ahogyan ezt Vadász is észrevette, rögtön Vallonhoz fordult.

- Itt valami nagy baj lehet Vallon!

Nem mondod, bazdmeg?! Vadász egyébként is minimum valami +1500-as aurabűbájjal mászkál, mivel a csapatba úgy fut bele, hogy lesből elkezd rájuk lövöldözni, a Degron nevű karakterszerűséget vállba is kapja egy nehéz számszeríj vesszejével, majd miután némi barátkozás után összefutnak egy goblincsapattal, az a zseniális ötlete támad, hogy a közelben növő robbanó gombákat (WTF?) összeszedik, becsempészik a goblintáborba, majd felgyújtják. Miután az önként jelentkező Degront meglátják a goblinok, Vadász előzékenyen gyújtónyilat (számszeríja ekkorra íjjá transzformálódott) ereszt a kupacba, szóval Degron felrobban, kap egy nyílt törést a lábára és elkapják a goblinok. Hmm, hát én azért Degron helyében egy rendes bokszer és egy vipera segítségével a legközelebbi találkozáskor gyorsan átértékelném a Vadásszal való kapcsolatom jellegét, de nem a könyv szerint, á nem, ott a pasas előzékenyen, viccelődve üdvözli a másnapig kötést nem látott, átvérzett lábával. Komolyan, szinte vártam egy olyan jelenetet, amikor az egyik karakter meggyőzi a másikat, hogy Bill Gates és az AOL minden elküldött e-mail után öt centet ajánl fel a gonoszőrült isten elleni hadjáratra. Vagy nekikezd a fészbúk oldalán MLM-meghívókat szórni az ismerőseinek. Whatever.

Persze más karakterek olyan logikai képességeket csillogtatnak meg, hogy arra csak csettinteni tud az ember. Itt van a Vaken nevű jóságos nagyapó/kovácsmester/fuvaros/ősmágus, aki talál az úton egy goblin rövidkardot, aminek a markolatát és a pengéjét más-más goblin városban csinálták, így ebből Vaken már rá is jön, hogy egy tízezer fős egységes goblin koalíció fog hamarosan támadni. A jelenetet egy megható, Bokros Lajos legszebb napjait idéző háborúellenes kitörés zárja:

"- Miért ez a föld... miért?? - zokogta, majd ismét az égre szegezte tekintetét. - Oly sok szenvedés után, hagyj nyugodni, minket! Békében osztozzunk, ne a vér folyjon, csorgadozzon inkább a Val, és hemperegjen rajta megannyi hajó, kik a gazdaságot lendítik. Miért követelsz még halandó életeket?? - fejét lesütötte, majd ismét a kard felé nyúlt." 

Már a fenti idézetből is kitűnik a fantasy mikrovilág alaposan kidolgozottsága, amelyről persze eme villantásnál azért sokkal jobb képet kapunk. Következzék Vargas gazdasága egy bekezdésben:

A vargasi lakók szegény emberek voltak, így a legdrágább gönc is csak hét vargasi arany volt. Egy egyszerű ember havi fizetése 25 arany körül mozgott, amit általában bányászatból lehetett megkeresni. A shedani-hegység rengeteg ásványkinccsel ajándékozta meg a munkásokat, ami persze megannyi veszéllyel járt. A kialakított bányászjáratokat ugyanis a keskeny és meredek sziklafalakba vájták, amelyek nem nyújtottak kellő biztonságot. Voltak, akik vállalták ezt a kockázatok, és voltak olyanok, akik nem, de az ő anyagi helyzetük jóval el is tért az átlagtól. Ezek az emberek foglalkoztak kézművességgel vagy kovácsmesterséget vállaltak, de akadt olyan is, aki szikárabb volt így beállhatott a várőrségbe. 

Finoman szólva is vegyes az összkép egyéb apróságokat tekintve. A szerző láthatóan rendelkezik némi alapvető ismerettel a középkor tárgyi kultúrájával kapcsolatban, például zsebek helyett a szereplők mindent hangsúlyozottan tarisznyában tartanak. Ez szép és jó, de mikor egy csatajelenet közepén az olvasó az arcába kapja a félmondatot, miszerint a szereplő "benyúlt a lovára felcsatolt bőrtarisznyájába, és egy hosszú lándzsát vett ki onnan", azért hajlamos valami transzdimenzionális magyarázat után keresgélni. Vagy ez egy ilyen kísérletező posztmodern eastern egg-es intertextus, a feneketlen tarisznya jungi archetipikus őstoposza a kollektív imagináriusból konstruált fikcióból, fene se érti a high concept szépirodalmat. De például mire vélje az ember a városőrök szabvány öltözetét, ami így néz ki: "a páncélzat alatt gondosan fonott sodronying szunnyadt, karjukon pedig zöld lenvászonból készült egyenruha"?

Nehéz eldönteni, hogy a röhejesebbnél röhejesebb megfogalmazások közül melyik ered konkrét tévedésből és melyik a rendszerváltás utáni magyar fantasy legszebb túlírási hagyományait kopírozó stílusból. A C-kategóriás Chapman-epigonok barokkos túlírtsága a regényben találkozik a kortárs magyar próza Eszterházystán játékos nyelvezetének kínai fröccsentett paródiájával, az egészet pedig megkeveri a magyar nyelv egyes kifejezéseivel való óvatos, tizenéves tapasztalatlanságtól nem mentes ismerkedés. A végeredmény mindenesetre valóban egyedi, szinte nyelvújító jellegű. Ízelítőként néhány random példa, így néznek ki a könyv karakterei.

"Magas termetét hosszú piros köpeny mögé rejtette, ami a várőrség szimbóluma volt, bár így is ki lehetett venni kidolgozott izomzatát. Vastag karja szétnyitotta a palástot és egy lándzsát tartott a kezében. Apróra font sötét haja néhol elevesztette a kapcsolódást, amivel a hideg szél járt lassú táncot. Koromfekete szakálla egybefüggött dúsan növő bajszával, ami rejtegetni kívánta széles ajkait."

"Magas termetét széles vállai múlták csak felül, melyen bőrből készült ing csüngött, nyakát szabadon hagyva. Kék palástját dobálta a be-beáramló hajnali szellő, csontos fejét pedig fekete kendő alá rejtette, mely hátul csomóban teljesedett ki. 

"Fején egy hatalmas bikaszarvakkal díszített sisak feszült, mellkasán domborműves rézpáncél, karjain vállig húzódó sodronykesztyű, s mindezt egy talpig érő, fekete palást rejtegette. Oldalán hatalmas pallos kard csüngött, melynek markolata bivalycsontból készült, s teli volt csillogó drágakövekkel. Mindennél csak a hátába kapaszkodó, kétoldalas fejsze volt ijesztőbb, melynek a feje hosszabb és nagyobb volt, mint egy átlagos ember kinyújtott karjai."

"A szobában egy hatalmas asztal terpeszkedett, ahol elfért legalább tíz ember, most azonban csak egy üldögélt ott, mozdulatlanul, ráncos arcát a fény felé fordítva. Csukott szeme néhányszor feltárult, majd azon nyomban el is sötétült a látnivaló. Egy nyárfából faragott székben ült, ami egy farkas testét, a karfák pedig két anyafarkas fejét szimbolizálták. Vaskos tenyere mintha az egyik állat fejét simogatta volna, másik keze pedig saját maga életének folyamát, a szívét fogta. Ősz, hosszú haját, egységessé fésülte a korona, melyen megannyi pompás drágakő kapaszkodott. Kampós orra alatt fel s alá járt a bajsza, a ki és beáramló levegőtől. Mélyen és egyenlőtlenül. Palástja a padlót érintette, ami medvebőrből volt. Sheldin király volt ő, az emberiség összefogója. Mélyen elmerengve bóbiskolt trónján, amikor kopogtatásra lett figyelmes. A kissé korhadt és megvénült ajtó csak úgy harsogott, mint a csatazaj ritmusát keltő dobinduló. Egy ideig csönd volt, majd egy fáradtnak hallatszó hang ékelődött a második kocogtatás elé."

"Lados volt, Gaden legjobb barátja. Hosszúra hagyott fekete haját copfban hordta, arcán pedig egy begyógyult bár, de nyílt heg tátongott. A másik csuklyás is levette álcáját, majd engedélyt kért a távozásra. Gaden megköszönte a segítséget, majd útjára engedte. Lados elővett két tiszta korsót, majd töltött egy kis bort, az egyiket barátjának, akin még mindig lengett a csuklya."

"Felhajtotta a pólyát a gyermek arca elől, és szemügyre vette a csöppséget. Gyönyörű szemei pompáztak a fényben, kicsiny karjával pedig apja felé nyúlt. Az ajkai olyanok voltak, mint a nyíló rózsa, és buborékokat gerjesztett."

Aki a fantasy olvasásának "magam elé vizualizálom" iskoláját követi, készüljön fel egy erősen Hieronymus Bosch ihlette élményre, ahol a sovány folyások átszelte könyörgő paraszti kezek kiégett rétein elvesztett kapcsolódású hajú, hátukban fejszét viselő és egyenruhájukat karon, ingüket nyakukon viselő humanoidok vívják végső harcukat a buborékgerjesztő csöppségek jövőjéért. És én még azt hittem, hogy a Planescape multiverzum elborult. Persze nem csak leírásokból áll a regény, vannak még itt:

- véres csaták

"A goblin vezér állt a háta mögött és éppen lecsapni készült pengeéles szablyájával. Ahogyan Vallon ezt felfogta kitért az ütés irányából és egy visszakezes csapással a vezér érdes hátába mélyesztette csákányát. A goblin a földre zuhant, de annyi lélekerő még volt benne, hogy kinyögjön néhány szót. - Goblinok...örök...királyok... - hebegte, majd arca a porba zuhant és meghalt."

"Mivel a lovasok túl sokan voltak, ahhoz, hogy az íjászoknak utat engedjenek, így nem volt esély az állatok lenyilazására és a  közelharcon kívül, más választás nem volt. Keller a földön csapkodta agyon a vadakat, de a farkasok egyre csak szaporodtak, így kénytelen volt felugrani lovára és onnan pusztítani őket. Gonter Lecsatolta hátasa oldaláról a hatalmas rézpajzsát, majd azzal is tizedelni kezdte a támadó állatokat (...) A vadak, sötétre festették létszámukkal a mezőt, amikor hirtelen a második és harmadik lovasszázad sora kettényílt és a helyükbe, íjász tizedek léptek, egységes harci sorrendbe. Ezt Gonterék is rögtön észrevették és elálltak a suhanó nyilak útjából. A repülő, éles vesszők, kivétel nélkül célba érkeztek, s leterítették a támadó farkas falka számottevő részét. A kettévált lovasoknak is maradt azonban aprítanivalójuk, mivel néhány vad átsiklott a nyílzáporon és őket vette célba. Nyílsuhanás, kardcsapkodás, és farkas vonyítás járta át a tájat, de a leghangosabb az volt, amikor például egy fejsze koppant egy farkas koponyáján."

- megható, intellektuális mélységű párbeszédek

"Mindig is tudtam, hogy bátor vagy és elszánt, de most ezt a két szememmel láttam! hamarosan eljő az idő... - fejezte be hirtelen mondanivalóját.

- Mihez? - kérdezte Vallon.

- Nem fontos, öreg vagyok már, azt sem tudom, mit beszélek..."

 - és persze dráma

Erejét összeszedve kinyitotta szemeit Selah, és mélyen Sheldin tekintetébe siklott. Szája szélén megszáradt a nyál, és nyelve sem pörgött rendesen a fáradtságtól. Nagy levegőt vett, mintha mondani akart volna valamit, majd a beszökött levegő sosem távozott megviselt tüdejéből. Feje balra dőlt, testét teljes egészében elengedte a görcs, s karjai leomlottak az ágyra, halott fizikuma mellé. A király ismét a felcserért kiáltott, de már hiába. Sheldin szemeiben, amelyekben pillanatokkal ezelőtt még kedvese tekintete barangolt, tiszta és csillogó könnyek gyűltek össze, majd megráncolt szemöldöke hatására, ki is csordultak.

- Ne!!! Miért??? Miért vetted el tőlem??? - Ordította teli torokból. - s kezével Selah rideg karját szorongatta. A könnyezés keserves zokogásba torkollott. Felállt és mérgesen ráförmedt a dadára.

A szöveggondozás és a helyesírás (nem magyarul könyvek írt esetében a fordítással együtt) azok az elemek, amelyekre általában szeretek kitérni. Sajnos ez most lehetetlen, mivel A népek harca esetében ezek teljesen értelmezhetetlen fogalmak. Itt szeretnék gratulálni mindenkinek, aki a nyomdába adás előtt beleolvasott a szövegbe és a szerző felé megeresztett óvatos figyelmeztetés, de minimum egy durva lelkiismeret-furdalás nélkül továbbküldte azt. Még akkor is, ha ilyen személy biztosan nem volt. Már a bekezdés első mondatában találkozunk az első helyesírási hibával (már a hátsó borítóét nem számítva), és a tizedik oldal környékén már a régi ismerősöknek kijáró üdvözlő félmosollyal nyugtázzuk a teljesen véletlenszerűen szavak közé dobált vesszőket. Lásd fent.

Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a szerkesztés időnként elfelejti jelezni, hogy új bekezdés, netán új jelenet következne a szövegben. A számjegyek nyakló nélkül való használata szinte apróság, ahogy az egyszerű helyesírási hibákat és elütéseket is felesleges jegyezni. Van itt minden az állítmány és alany egyeztetésétől kezdve a ly-j tévesztésig, némi időráfordítással a következő kiadás kaphatna valami ajánlást az Akadémiától, mert simán lehetne az MHSZ mellé adni elrettentő példák tárának. Már ha egy következő kiadástól nem szakad szét a téridő és semmisül meg (szerencsés esetben csak a mi) univerzumunk. Ha vannak korrektúrával vagy szerkesztéssel foglalkozó kedves ismerőseink, zárjuk el tőlük az anyagot valami ólombélésű készségbe, mert saját tesztjeim alapján bármely magyar irodalom szakosnál előjönnek a közelgő stroke tünetei a puszta fizikai közelségtől is. Irodalmár kriptonit, vazz. Komolyra fordítva a szót: nem lehetett volna annyival megtisztelni az olvasót vagy legalább magát a szerencsétlen szöveget, hogy két üveg Tesco sörért kerítenek egy közepesen lecsúszott bölcsészt korrektúrázni? 

Ezt már csak azért is jegyzem meg, mert a külsőségeken valószínűleg nem spóroltak. A címlap csicsás nonfiguratív kerete tetszetős, a miniatűr borítókép piros-zöld színei már kevésbé. A kötet belső illusztrációkat is kapott, de a mintegy tucatnyi fekete-fehér kép meglehetősen vegyes társaság. Egy-kettő közülük nem rossz, de a többség sajnos arra a boldog órára emlékeztetett, amikor először fedeztem fel a MS Word 6.0 képtárának WMF csodáit. Egyetlen komoly pozítivumot tudok felhozni az illusztrációkkal kapcsolatban: legalább ez a tizenakárhány oldal nem a fenti minőségű szöveggel van kitöltve.

 A népek harca a huszonegyedik század demokratizálódó könyvkiadási gyakorlatának áldozata, mikor a magánkiadások és print-on-demand cégek világában bármilyen tartalom kiadása elképzelhető annak lektorálása, szerkesztése, korrektúrája nélkül. Tulajdonképpen minden szidás ellenére én inkább sajnálom ezt a szöveget, ami a szerkesztés teljes hiánya miatt még az önparódiába fulladás kevés dicsőséggel járó műveletét is képtelen volt sikerrel venni. Egy rossz első regény nem feltétlenül rossz ómen, hazai szerzők között is tudnék olyat mondani, aki elrettentő start után a harmadik regényre forrotta ki magát. Itt azonban nem az írói eszköztár szegényessége a probléma: egyrészt a szerző egyszerűen nem tudja használni a magyar nyelvet, másrészt ezzel a szöveggel a kézirat nyersváltozatának utolsó leütése és az eladás közben egyszerűen baszott törődni bárki. Szolgáljon figyelmeztetésül minden leendő írópalánta számára: bármekkora fantasy-rajongó vagy, legyen bármennyire is csábító a nagy kiadókat megkerülő magánkiadás lehetősége, ha a szöveget nem látja és véleményezi néhány szöveggondozásban jártas szakmabeli, vagy legalább pár tesztolvasó, ilyen könyv - és ilyen olvasói vélemény -  lesz az eredmény.

 (Megjegyzés: a borító - belső borító - kolofón trión szereplő címvariációk: A Népek harca, A népek harca, A Népek Harca. Részemről maradtam a másodiknál, ha már az olvasóra van bízva. A könyv egyébként 2006-ban jelent meg, weboldala már nem elérhető.

Plusz megjegyzés: Félreértés ne essék, nem szeretnék dzsihádot hirdetni a wannabe fantasy írók, netán a magánkiadás gyakorlata ellen. Sajnos a SF olyannyira alacsony példányszámban adható el Magyarországon, hogy egy új szerzőnek esélye sincs a megjelenésre. Maga a próbálkozás pedig mindig dicséretes, de sajnos önmagában elégtelen. Természetesen láthattunk már pozitív példát is a Csodaidők esetében, ahol a kiadó által lelőtt sorozatból a magánkiadás nehézségei ellenére is sikerült pozitív üzleti mérleggel, nem mellékesen egy igényes szövegű kötettel zárni a történetet. A magánkiadás és az internetes print-on-demand, vagy az e-könyv lehetőséget adhat a kis példányszámú, szűk szubkultúra által fogyasztott témák népszerűsítésére, egyáltalán kiadására. Viszont szarvashiba ezekre úgy tekinteni, mint a sok nyűggel járó szerkesztést és szöveggondozást megkerülő kiskapura: hosszabb távon mind az egyre inkább a befutott írókat és világokat preferáló, az új nevekkel szemben bizalmatlan olvasó, mind a visszajelzéstől és így a fejlődés lehetőségétől elvágott író rosszul jár. A különféle szerkesztők, lektorok és korrektorok nem az ingyenélő, akadékoskodó, szabadbölcsész buzgómócsingok munkanélküliségi rátájának enyhítésére lettek kitalálva. Mint a mellékelt ábra is mutatja, munkájukra nagyon is szükség van. Illetve ebben az esetben:szükség lett volna.)