Az utóbbi időben örvendetesen megszaporodtak a magyarul is napvilágot látó, mágikus világban játszódó alternatív történelmi regények: a műfaj ipari targoncával felszerelt rajongói már hazahúzhatták a Hollókirály féltégláját, a türelmesebbek várják a csordogáló Teremtő Alvin-ciklus köteteit, és most itt van az Őfelsége sárkánya is. Napóleon és sárkányok, úriemberek és légi-tengeri csaták - mi kell még ide?
A borítófestmény érdekes jószág: ugyan itthoni tervezés (Kuszkó Rajmund munkája), de teljes egészében az eredeti borítót követi a kompozíció. Egyes részletek mellett (fa helyett pikkelyeket idéző háttér, a központi ékszer díszítései) ki lett cserélve a sárkány is, amelyből így a keleti vonásokkal rendelkező címszereplő helyett egy európaibb szabású alak lett. A kívül-belül sorjázó ajánlásokból megtudhatjuk, hogy a szerző Jane Austen, Christopher Paolini, Susanna Clarke és Patrick O’Brian stílusának keverékében ír, de legalább senki nem nevezi új Tolkiennek, pedig ez mostanában alanyi jogon jár minden novellistának. Egy apró megjegyzés: a hátsó borítón valamiért John lett az emberi főszereplő keresztneve William helyett. Külcsínről ennyit, nézzük inkább magát a szöveget.
Az Őfelsége sárkánya egy olyan alternatív valóságban játszódik, amely éppen a napóleoni háborúk korát éli, és egyetlen apróságban különbözik valóságunktól: léteznek benne sárkányok, akiket az emberiség jó szokása szerint leginkább egymás gyepálására használ fel. A sárkányokkal, de leginkább az őket lovagló Légi Hadtest embereivel a brit úri társadalom pedig nagyjából úgy van, mint mondjuk egy kórboncnokkal vagy kukással: elismerik és becsülik a társadalom érdekében végzett munkájukat, de azért a rendes foglalkozású népeknél minél messzebb szocializálódjanak egymással. A sárkányok és népes kiszolgáló személyzetük tehát különféle bázisokon élik kis, zárt közösségekben a XIX. század szárazföldi és tengeri csapataitól meglehetősen eltérő, mondhatni XXI. századian szabados életüket. Ebbe a környezetbe csöppen bele aztán a Horatio Hornblower és Jack Aubrey karakterét idéző tipikus brit tengerészkapitány, William Laurence, miután egy túl szerencsés portyát követően nyakába szakad egy zsákmányolt sárkány.
A regénnyel kapcsolatban nem voltak túlzottan nagy előzetes várakozásaim, mivel az Agave 100 kötetben már olvastam a szerzőtől egy novellát, amiben oldalakon keresztül nem történt semmi, aztán vége lett. A helyzet az, hogy az Őfelsége sárkánya is pont ilyen mű, viszont a novellával ellentétben valamiért mégis működik. Hogy a választott korszaknak vagy a női írónak tudható be elsősorban ez a nem túlzottan akciódús, mégis olvasmányélményt nyújtó cselekmény, nem érdemes különösen boncolni. McCaffrey és Clarke nevét feltétlenül meg kell említeni - aki szereti az írónő Pern-ciklusát, vagy a Hollókirály korszakot idéző stílusát, valószínűleg élvezni fogja jelen könyvet is. A Hollókirállyal kapcsolatban többen kritizálták a néha valóban gleccserszerűen hömpölygő cselekményt, de az Őfelsége sárkánya már terjedelme miatt is inkább az említett sárkánylovasos könyvekre emlékeztet, ráadásul Laurence és Temeraire nevű sárkányának beilleszkedését időnként megszakítja egy-egy kisebb akció, hogy aztán a könyv egy nagyobb légi csatajelenettel záruljon. A csaták nem csupán afféle könnyed hentelések: Novik nem csupán taktikai mélységet ad nekik, de az érzelgősebb részekhez képest igen komoly kontrasztul szolgálnak egyes képek. Itt nem afféle Disney-féle kalózhancúr egy csata, a sebesült sárkányokat kartáccsal kenik szét a fregattok a parti sziklákon, a savval leköpött sárkányt inkább saját kapitánya lövi fejbe, hogy vele zuhanjon a halálba, míg egy másik állat hátán a legénység épp egy méteres vágást kötöz be, nehogy elvérezzenek a levegőben. Ilyen filmszerű jelenetből azonban nincsen sok, a regény nagyobb része inkább karakterek közti interakciókból áll.
A főszereplő Laurence kapitány ugyanis szabályos kultúrsokkot él át, mikor megszokott hajója és tisztikara éléről hirtelen egy sárkány hátán találja magát egy társadalmilag nem éppen magasan álló szervezet individualista tagjai között. A két fő szálat elsősorban a Laurence és Temeraire közötti egyre erősödő kötelék, illetve a Laurence és az egység többi tagja közti viszony alakulása adja. Mindkettő szolgál Austen-szerűen érzelgős, de gyakran komikus pillanatokkal is, ahogy a kapitánynak fokozatosan le kell vetkőznie úri társasághoz szokott szokásait. A regény elején még határozottan nem kedveli a fegyelmezetlen és rossz modorban nem szűkölködő egységet, majd maga is elkezdi felvenni ezeket a jellemvonásokat. Ahogy sárkánya lesz életének legfontosabb eleme, kezdi megérteni az egység tagjainak hozzáállását a tárdalom más rétegeihez, illetve a magánélethez és a szolgálathoz. Temeraire, a fiatal sárkány helyzete szintén sajátos: gyermeki kíváncsisága és néha a kamaszkort idéző beilleszkedési válsága mellett kell egy katonai alakulat tagjává válnia, elfogadnia az emberi társadalom furcsaságait. A rejtekhely többi lakója között megtalálhatjuk a jellegzetes úri ficsúrt, a sárkányokért rajongó kapitányt, a szigorú és igazságos kiképzőtisztet - akinek személye Laurence számára igen meglepő - , ahogy a szinte égi hajóként működő sárkányok személyzetét és a földi kiszolgálókat, kadétokat is. Jól működő elegyről van tehát szó, habár egyes események, kisebb cselekményszálak nem adnak különösebb adalékot a regényhez. Egyes esetekben árnyalják a Laurence életében bekövetkező változást - így a szerencsére igen háttérbe szoruló érzelmi szál - , míg mások esetén inkább olyan érzése van az olvasónak, hogy egy, a következő kötetetekben kibontakozó konfliktus, cselekményszál megalapozásával van dolga.
A regény végén pedig az olvasó számára egyértelművé válik, hogy a háború mellett Temeraire származása is komoly politikai bonyodalom lehet a következő kötetekben. Az angolul megjelent további négy kötet egyben a kalandregények szokása szerint újabb és újabb tájait mutatja be az alternatív világnak. Remélhetőleg ezekben a regényekben sem veszik el az Őfelsége sárkánya sajátos olvasmányélménye, amely a világ helyett inkább a központi karaktereket helyezi előtérbe és óvatosan egyensúlyoz a korhű viszonyok és a könnyű olvashatóság között. Mindenesetre a sorozat első kötete ajánlott olvasmány mindenkinek, aki kedveli a „női fantasy-t” vagy nem tud ellenállni az olyan sajátos tengerészregényeknek, ahol ütközet közben olyan mondatok hangoznak el a nyugalmukat megőrző kapitányok szájából, mint a következő: „Mr. Martin, vegye át az irányítást a hát fölött, mostantól ön a hadnagy! Takaríttassa el a testeket az útból!”
(A szöveg először az RPG.hu oldalon jelent meg.)
