A Csodaidők negyedik kötetének megjelenésével a magyar SF könyvkiadás egy egyedinek nem nevezhető jelenségének megnyugtató lezárása következett be: egy kiadó által félbehagyott sorozat a szerző és a rajongótábor segítségével magánkiadásban mégis megvalósulhatott, ráadásul pénzügyi sikerrel. A Hazatérők a Csodaidők-tetralógia lezáró kötete, amelyben lezárul a Raas család és az emberiség történetének egy mozgalmas és tragikus fejezete. Jelen poszt elsősorban az utolsó kötetről fog szólni, de azt elkerülhetetletlenül az előző kötetekhez méri, illetve a lezárással együtt az egész sorozatról kialakult benyomásaimat próbálom többé-kevésbé koherens formában megfogalmazni.

Kezdésként némi összefoglaló a tetralógiát nem ismerők számára: A Csodaidők az írónő definíciója alapján nagyregény, avagy egy családtörténet a jövő történelmének egy mozgalmas korszakába helyezve. A történelem (az első kötetben még csak bontakozó) konfliktusa egy vallási kisebbség (Kaven) és a többség, illetve egy agresszíven terjeszkedő Kaven-ellenes hatalom, a Csillagunió (CSU) és az emberek által belakott világegyetem maradék része között zajlik. So, az alapszituáció a gonosz birodalommal erősen sablonos, de ezt a jól ismert helyzetet azért bonyolítja a nehezen átlátható politikai szituáció, illetve a tény, hogy nem minden főszereplő küzd a CSU ellen, sőt... Ami a családi szálat illeti, a kaveni Raas nagycsalád, illetve három tagja a könyvek nézőpontkarakterei: a regény kezdetén lázadozó fiatal Yaan, a családba hirtelen, "külsősként" bekerül Judy, illetve a Kaven egyik leendő vallási vezetője, Giin. A négy kötet során persze a szereplők és helyzetük is sokat változik, ahogy maga a világ is.

Világteremtés szempontjából a Csodaidők vegyes teljesítményt nyújt. A Kaven és a külsősök viszonya, illetve előbbi szokásainak kidolgozottsága (ideértve egy angolból neolatin elemekkel dúsított saját nyelvet is) igazán kitűnő, természetesen mai világunk egyes kérdéseivel könnyen párhuzamba állítható. Viszont a napjainkhoz képest közel kétezer plusz év történelme hiába villan fel gyakran, mikor néhány kivételtől eltekintve még a világ bolygói is a "csak úgy vannak" kategória, önálló név helyett puszta sorszámmal ellátva. A technológia nem áll a regény központjában, van fénynél gyorsabb űrutazás, egy-két technikai csoda, de a társadalom semmiben nem különbözik a huszadik-huszonegyedik századitól. Plusz pont, hogy egyetlen társadalom sincs beállítva tökéletesnek vagy idillikusnak, bár némi mínusz, hogy a "külsős" társadalmakba, különösen a CSU-éba szinte semmi betekintés nincsen azon kívül, hogy utóbbi rendszeresen a Kaven többé-kevésbé mégis békés világának antitézise, amelynek önállóan sem célja, sem értelme. A Hazatérőkben nagyon rövid időre felvillan egy eddig nem látott társadalom is, de ahhoz túl rövid időre, hogy képet alkothasson róla az olvasó.

A karakterek és a cselekmény terén a Csodaidők igen jól teljesít, ami részben annak is köszönhető, hogy az írónő nem bánik kesztyűs kézzel hibáktól egyébként sem mentes karaktereivel: habár a három nézőpontkarakter természetesen nem halálozik el a regény során (spoiler, sorry...), a mellékszereplők körében bizony komoly áldozatokat szed a háború vagy a betegségek. Mindazonáltal néhány esetben úgy éreztem, a főszereplők mégis viszonylag könnyen átlépnek veszteségeik fölött pusztán a cselekmény sodrása miatt, vagy legalábbis mindenki esetében érezhető a regény egyfajta "az élet megy tovább" filozófiája. 

Ami az eseményeket illeti, a Hazatérők szolgál néhány meglepetéssel, elvégre az előző kötetben még megállíthatatlannak tűnő CSU-t valahogy le kell győzni a regény végére. A megállítás módját - pontosabban két eseményt is - eléggé deus ex machina jellegűnek, illetve kissé gyengén indokoltnak éreztem: a Hazatérők második felében előtűnő új szál igen hirtelen és nem érzem igazán indokoltnak. A befejezés is mutatja, hogy a Csodaidők elsősorban családregény, hiszen karakterei a harcok befejeztével még nem feltétlenül élvezhetik győzelmüket, (avagy vereségüket): a regény nem hallgatja el, hogy az újjáépítés bizony nem lesz könnyű, a Kaven számára nem csak a halottak, de a közösségből kiszakadtak is veszteségnek számítanak. Az utolsó néhány fejezet már a karakterek számára zárja le a regényt, és bár ennek a résznek is van egyfajta keserédes realizmusa, számomra túlzottan is jelen vannak szappanoperás elemek: kettős-hármas álcákról lebben fel a fátyol, többszörösen cserélt gyermekek sorsa oldódik meg, régi szerelmesek találnak egymásra stb. Bár a hurráoptimizmustól itt is óvakodik a szerző - a kaveni neveltetés nélkül felnőtt új generáció és szüleik közti konfliktuspotenciál igen erős - én egy kevésbé hepiendes befejezést preferáltam volna, amiben a regényben csak az egyik főszereplőnek van része.

A Hazatérőknek sikerül többé-kevésbé lezárni a regény összes fontos szálát, legyen az politikai, avagy családi, bár néhány megoldást meglehetősen hirtelennek, oda nem illőnek találtam. Különösen a regény befejezése árulkodó: habár nem feltétlenül vagyok híve a "női regény" avagy "női írók" jellegű kategorizálásnak, a Csodaidők lezárása jól mutatja, hogy a srozatban elsősorban nem a sci-fire helyeződik a hangsúly, a világ csak háttérként szolgál egy bonyolult karakterközpontú család- és egyéni fejlődéstörténet elmesélésére. Utóbbi a sok árulással és hasonló sztereotíp elemekkel a regény végére számomra annak ellenére is túlbonyolítottnak tűnt, hogy élveztem a sorozatot: a kötet elolvasása után nagyjából az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy egy igen jó regényt ftettem be, ami viszont még jobb lehetett volna némileg kevesebb "brazilos" fordulattal és egy jobban előkészített és kifejtett befejezéssel.

Szöveggondozás és egyéb formai dolgok terén különösebb problémát nem találtam, sajnos időnként néhány félreütés becsúszott, de a mennyiség messze van a vészestől. Az első 500 nyomtatott példány a sorozat honlapja szerint néhány kisebb hibával és egy hiányzó oldallal került a vásárlókhoz, de az enyém láthatólag már a későbbi nyomásokból van, ilyesmivel nem találkoztam. A borító a szokásos alkotás Imperium Galactica 1 várossal a háttérben, ezúttal zöld, van ilyen is legalább (mármint borító).

Összességében a Csodaidők sorozat egy kisebb hibáktól nem mentes, mégis a magyar sci-fi történetében kiemelkedőnek nevezhető alkotás - azzal a már említett megkötéssel, hogy a sci-fi olvasat nem az elsődleges. Társadalmi-politikai-vallási kérdések terén mutatott érzékenységével, a hús-vér karakterek által átélt szörnyűségekkel és örömteli pillanatokkal emberi és emberközpontú történet - avagy "női regény", na tessék, megint leírtam. Ennek köszönhetően nem mindenki fogja feltétlenül szeretni az általam is említett okok miatt, a hard sci-fi vagy az akció és a háborús sci-fi kedvelői valószínűleg nem lesznek nagy rajongók, míg erős a gyanúm, hogy a női olvasók felülreprezentáltak az olvasó- és rajongótáborban. És annak ellenére, hogy számomra az utolsó kötet kissé gyengébb a világot bemutató elsőnél, vagy a második kötet végének és a harmadiknak meglehetősen sötét, politikai machinációkkal és tragédiákkal terhes részeinél, mégis örülök, hogy a magyar könyvkiadás történetében szinte egyedülálló módon sikerült megjelentetni a teljes sorozatot. Megérdemelte.

 


Címkék: magyar sci fi

A bejegyzés trackback címe:

https://k-ter.blog.hu/api/trackback/id/tr12111192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.