Kevés nagyobb csapás van a fantasy trilógiáknál, de az elnyújtott fantasy sorozatok mindenképpen ide tartoznak. Az előbbi esetében csak a várakozás és a magyar viszonyok miatt a kiadó léte miatti aggódás játszik be, míg a hosszabb sorozatoknál sajnos elkerülhetetlen az ellaposodás veszélye. Raymond Feist Midkémia világára épülő sorozata(i) még a nyolcvanas években indult útjára angol nyelven, majd idővel magyarul: a Mágus (illetve a magyar első kiadásban Érzőszívű mágus) igazán remek könyv volt, ami a hagyományos Tolkien-nyúlások ellenére sikeresen épített fel egy többé-kevésbé realista fantasy világot és teremtett meg több kiemelkedő szereplőt. Pug és Thomas története aztán idővel regényfolyammá dagadt, és bár szerintem a James Clavell legszebb napjait idéző orientális Birodalom-trilógia szintén nagyon kellemes olvasmány, a Midkémia-sorozatra az első néhány könyv után mégis a lejtmenet a jellemző. A Sötét háború sorozat ráadásul az ellaposodó és önismétlő cselekményt (Kvízkérdés: hány gonosz orgyilkos klánt irtottak ki és ebből mennyi volt az Éjsólymok?) megfejelte jópár önellentmondással is a szerkesztés hanyagságának köszönhetően. Sajnos a legújabb Feist követi az elődök által kitaposott utat, A rettegés légiója kétségbeesetten szeretne újítónak látszani, de mégsem képes másra, csak a Kígyóháború sorozat óta beégett motívumok kínos újrahasznosítására.

Mik is ezek a motívumok? Vannak egyrészt a kvázi halhatatlan főszereplők, akiket emiatt mindig el kell küldeni valami információszerző útra, hogy ne befolyásolják a cselekmény folyását. Vannak az ilyen-olyan módon feltűnő információk a világ történetéről, amelyek láthatóan azért lettek kitalálva, hogy megmagyarázzák az adott kötetben feltűnő új népet (na meg persze hogy el kelljen értük menni a parti godmódos felének). Ez különösen a tündék esetében ölt tragikusan röhejes méreteket, akinek nem lett volna elég az eddig feltűnő eledhel-moredhel-glamredhel-ocedhel-elda-anoredhel fogat, most megkapja a taredheleket, vagy csillagtündéket is. (Ezzel kilőttük a Résen át megjelenő inváziós nép toposzt is.) Vannak aztán persze a nagyon gonosz és nagyon nem-emberi erők is, akiknek minden célja, hogy Midkémiát elpusztítsák, és minden ilyen gonosz erő legyőzése után kiderül, hogy igazából a háttérben egy még durvább és gonoszőrültapehellenőrhajdúpéterbékávékontrollabb erő áll, ami szabadnapjain is gyerekeknek mutogat Szabó Patrícia-videókat. Én legalábbis már rég letettem annak követéséről, hogy épp kik ellen is megy az aktuális hirig, most (spoiler!) a démonok mögött áll valaki. Ami úgy általában nincs, az az első kötetekben kissé idealizáltan, de azért jobbára reálisan ábrázolt pszeudo-középkori világ és annak politikája, mindennapjai, no meg a Mágus fejlődéstörténete. (Általában valamelyik karakterről az is kiderül, hogy ő igazából Fekete Macros, de ebből a kötetből ez kimaradt. Majd legközelebb.)

Néhol felcsillan valami a régebbi kötetek élvezeti értékéből: van némi személyes tragédia, illetve az aktuális mellékszereplők között is akadnak sajátos, a fantasy alapsablonokat némi fűszerezéssel élvezhetővé tevő figurák. A probléma csak annyi, hogy ez már a nyolcvanas évek elején is alig-alig lett volna elég egy nagyívű fantasy sikeréhez, de a kilencvenes-kétezres évek fantasy újhullámai után aztán már tényleg csak a zsánerben teljesen ismeretlenül mozgók tapsolnák meg Feist ötleteit. Ráadásul ezek a karakterek egyszerűen nem állnak közel az olvasóhoz, az újak egy-két kötetenként kitáncolnak vagy megmördelődnek, a régiek meg lassan anyira táposak, hogy haláluk után is tudnak reszurrektet kasztolni magukra. A "másik oldalról" szintén nem lehet sok jót mondani, elvégre Midkémia az egydimenziós fantasy mintatípusa: vannak a gonoszok és őrültek (nekromanták és feketében vannak), vannak a szűklátókörűek és önző hataloméhesek (őket mindig az előbbi team rángatja dróton), na meg van a hősök kis csapata. Ezen aztán marhára nem segít, hogy a hősök közül néhány éppen érzőszívű démonidéző (mellesleg egy ilyen tápos figura hogy kerül elő hirtelen?) vagy egy Mónika-show láttán megtért egykori szűklátókörű, mert ezt azért ábrázolni kellene is valahogy, ez pedig Feist számára láthatóan egyre nehezebben megy. Oké, a könyvnek van rendes cselekménye (ami inkább csak a későbbi kötetek felvezetését jelenti), karakterek, fordulatok, meg minden hasonló, Feist rutinból is tud írni egy bizonyos szinten, de nagyjából ennyi, többre nem is törekszik.

Tulajdonképpen a külalak és a magyar fordítás kérdése ezért teljesen sokadlagos. Van borítófestmény, ami egész jól elkapja a könyv lényegét: hirtelen megjelenik valami bazi nagy démonizé és ráront a Midkémiát jelképező sárkány-orákulumra, az emberek meg mágiázzák térdmagasságból, aztán a végén mégis győznek (bocs, ez is spoiler volt, affene). A Beholder Feist-fordításai sosem voltak nagyon rosszak, de szótárszagú megoldásaikkal nem adják vissza Feist angol szókincsét. Jelen kötetre ez ugyanígy igaz, néhány helyen korábban bevett fordítások (pl. Sarth) is változnak, egyes helyeken előnyükre (pl. törp nemzet helyett nép). Egy olyan cégtől, ami nemrég beszüntette a könyvkiadást, tulajdonképpen már a sorozat folytatása is szép gesztus a rajongók felé, az eredeti anyag színvonaláról meg nem ők tehetnek.

Ennyi szidás után azért érdemes hangsúlyozni, hogy A rettegés légiója önmagában véve nem egy katasztrofálisan rossz könyv, a cselekmény nagyjából a középkategóriás RPG-irodalom szintjén mozog, amihez Midkémia-rajongók hozzáadhatnak két pontot. A mai fantasy-színvonalat nézve huszonöt év alatt Feist csak azt érte el, hogy saját magát újrahasznosító Brian Herbert-Kevin J. Anderson legyen. Sajnos az írói tervekből tudom, hogy a Sötét Háborút követő Démonháború nem a záró minisorozat, lesz még egy (nagy levegő) Káoszháború trilógia is. És bár A rettegés légiója egyes pontjai, különösen a Pug körül ismét beinduló jóslat-szál és az új karakterek némelyike adhatna némi reményt egy fellendülő ívre, én szinte biztos vagyok benne, hogy a Káoszháború során feltűnnek majd a titokzatos féreglyukkáosztündék (ioehgjeedhelek), ki fog derülni, hogy az Ellenség mögött a titokzatos Nagyon Ősi Megnevezhetetlen Ősi Zöldtakonylovas Ősi Káoszsárkánykúró Dimenziófaló Ősdémonisten-transzformerek állnak, és egy csomó személyes tragédia után a túlélő szereplőkről megtudjuk, hogy ők tulajdonképpen mind Fekete Macros. Bocs, de hiába tartja magát Feist  cselekményvezetésben és karakterizációban az alsó középmezőnyben, sajnos ami az ötleteket illeti, már rég kifogyott belőle a kraft és csak random megalomán kalandmodulokat és fogyóeszköz társakat dobál be azoknak a karaktereknek, akikkel - egyben Midkémia világával -  láthatólag évek óta nem tud már mit kezdeni. Ez pedig így manapság rettentően kevés.


Címkék: fantasy midkémia

A bejegyzés trackback címe:

https://k-ter.blog.hu/api/trackback/id/tr722000100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.